A lustán kacskaringózó kávégőzön át Artúr tekintete a naptárra téved. Pirossal bekarikázta a mai napot. Osztálytalálkozó. „Vajon hányan jönnek el, és hány embernek kell végighallgatni a tökéletes élettörténetét?” Persze tudja, hogy aki eljön, annak mind, és azt is pontosan tudja, hogy ő is csak a jóról számol majd be. Kortyol egyet a kapucsínójából – reggelente kézi tejhabosítóval készített púpozott tejhabot a kávéra a felesége. Mint a Mont Balnc csúcsán... - mondta. Mont Blanc kávénak hívta a felesége kapucsínóját. Ezt most ő csinálta, olyan is lett: letaposott havas síkság. A kávé se az igazi. A naptár fejlécére kúszik a tekintete: Az örökké jó lesz. Egyelőre. Ezt mondta a felesége, mikor megkérte a kezét. Ebben a hónapban esküdtek.
Csörög a telefon.
Szilvia az, a főszervező.
- Szia! Csak a pontosítás miatt hívlak, Artúr. Ugye számíthatok rád ma este?
- Szia. Számíthatsz rám. Sokan jönnek?
- Hát... Már jó páran lemondták fontos teendőkre, már lebeszélt találkozókra, családi okokra hivatkozva, de remélem, te jössz! Annyit készültem, főztem.
- Megyek.
- Akkor este várlak szeretettel.
- Ott leszek. Szia.
Artúr napja ugyanolyan, mint amilyen a többi volt az elmúlt egy hónapban: céltalan. Este elindul Szilviához. Gyalog megy. Szereti este a várost. Szilvi elegáns, nagy házban lakik a budai hegyekben. A kovácsoltvas kapu távirányításra nyílik ki, miután csenget. Szilvia közben már igyekszik felé a házból. Szívélyesen üdvözli. Vidám, csicsereg, mint tinikorukban, de a mosolya fáradt. Bőre kicsit megereszkedett, de az alakja formás.
- Ákos, Lili és Zsolt már itt vannak – tájékoztatja Artúrt.
Zsolt a teraszon dohányzik. Már tizenhat évesen is bagózott. Hányszor ültek le a suli melletti lépcsőkre (ami felvezetett egészen a Várig), míg a többiek matekdogát írtak! Akkor Zsolt mindig tekert mindkettőjüknek egy cigit. Néha vicceset. Mikor Lajos bá meglátta egyszer őket, megígérte Zsoltnak, hogy ki fogják rúgni. Nem rúgták ki, mert az apja túl magas beosztásban dolgozott. Lili mindig azt mondta, Zsolt így lázadt a tökéletes élete, az apja ellen. Ennek már több, mint húsz éve. Zsolték az érettségi után Afrikába költöztek a családdal, azóta nem tud róla semmit. Zsolt leteszi a bagót, mikor észreveszi Artúrt.
- Ó, baszki! - köszönti és őszinte örömmel öleli át régi barátját. A többiek is kijönnek a házból, hogy köszöntsék. Szilvia hiába szeretne beterelni mindenkit a házba, jó ott, a teraszon. Az asztalon már sorakoznak az üdítők, borok, sörök, rövidek. Artúr is leteszi az erdélyi pálinkákat az asztalra. Az apósa erdélyi, tőle kapták mindig a legjobb házi pálinkákat. Zsolt megörül a pálinkának, és mindenkinek tölt egy felest. Ákos nem kér.
- Egészségünkre!
- Gyönyörű a házad, a kert, minden, Szilvi! - dicséri Lili a házigazdát.
- Köszönöm – lehúzza a felest ő is. Karcol. Szilvia köhög tőle. Hiába, pesti lány...
- Meg a kölykök is szépek – teszi hozzá Ákos a zongorán látott fotókra gondolva.
- Igen, gyönyörűek – helyesel Lili is – Hány évesek is?
- Alma 18, Iván 16.
- Tizenhat! Ah! Emlékszel, Artúr, miket csináltunk 16 évesen?
Mielőtt Artúr válaszolhatna, Szilvia közbeszól:
- Iván nem olyan!
- Milyen? - röhög Zsolt.
- Iskolakerülő, csajozós, bulizós. Nagyon jó tanuló, céltudatos, ambiciózus.
- Szóval stréber – összegzi Zsolt.
- Emlékszem – válaszol Artúr, megakadályozva a továbbiakat. – Mi lett veled az érettségi után? Afrikában éltél?
- Á! Egy évig bírtam. Apámat, ugye, odaszólította a hivatása. A családját meg vitte, nem mintha bármi beleszólásom lett volna. Mindenesetre Afrika állati szép, nagyon érdekes, de én európai vagyok. Franciaországban jártam egyetemre.
- Milyen egyetemre? - kérdezi Szilvia.
- Sorbonne, bien sur. Te, Szilvi, lehet itt valami sörkorcsolyát enni, míg a többiekre várunk?
Szilvia zavartan fut be a konyhába, hogy kihozza a rágcsákat. Nem szeretne rossz háziasszony lenni.
- Na, és veled Ákos, mizu? Hogy ityeg a fityeg? - gyújt rá megint egy cigire Zsolt.
- Jól. Étteremtulajdonos vagyok - mosolyog.
- A mindenit! Hol? - érdeklődik Lili.
- Itt Pesten is van egy, és Balatonon is.
- Felvitte az isten a dolgod! Pedig milyen kis pattanásos senkiházi voltál! Még egy kör, gyerekek? - kérdezi Zsolt, körbemutatva a pálinkát.
- Kösz, én nem iszom – sziszegi a fogai között Ákos. Sose kedvelte Zsoltot. Az öltözködése mindig hanyag volt – most is tornacipőben van, a modora meg... Ki nem állhatta.
- Mi a f...? Miért?
- Árt a gyomromnak, az orvosom megtiltotta.
Zsolt és Artúr helyette is isznak.
- És veled mi van, apám? - fordul Zsolt Artúrhoz.
- Ó, semmi különös. Dolgozom, van egy lányom...
- Mit dolgozol?
- Programozó vagyok.
- Te programozó? - hüledezik Zsolt – Te, aki rajongtál az irodalomért és a hülye filozófiáért?
- Abból nem lehet megélni, Zsolt!
- Ja, az más – válaszol gúnyosan Zsolt.
- Hát, gyerekek, úgy néz ki, csak ennyien leszünk. Az utolsó ember is lemondta, aki még függőben volt – jön vissza rengeteg finomsággal Szilvia a kertbe.
- Sebaj, több kaja jut nekünk – viccel Zsolt.
- Már csak ti maradtatok, csajok, rólatok még semmit nem tudunk. Ja, de, azt igen, hogy Szilviának van két gyereke, akiből az egyik stréber.
- Nem stréber – ellenkezik Szilvia. - Én hivatásos háziasszony vagyok.
- Nullahuszonnégyben főzöl, takarítasz? - kérdezi Zsolt és lehúz még egy felest.
- Meg a gyerekeket viszem különórákra, tanulok velük, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek.
- És az álmaid? Hogy festőnő leszel?
- Elmúltak. Gyerek voltam még, Zsolt. Most érett felnőtt vagyok, aki remek gyerekeket nevelt, és ez büszkeséggel tölt el.
- Ja, értem – mondja megint gúnyosan Zsolt.
 - És te, Lili? - kérdezi Artúr.
- Hát, nekem nem alakult minden ilyen hiperszuper módon – mosolyog – De azért nem panaszkodom: fodrászként dolgozom, van egy kis szalonom, de nagyon sokat kell dolgoznom, hogy megérje fenntartani. Gyerekem nincs.
- Hogy-hogy? - kérdezi Szilvia.
- Sokadszorra sem jött össze, aztán elváltunk – mondja őszintén.
Szilvia felpattan az asztaltól, hogy kihozza a gyümölcssalátát. Azt elfelejtette. Egzotikus gyümölcsökből állította össze.

- Nézzétek azt az üveget! - mutat Lili az ablakpárkányon egy vastagfalú zöld üvegre – Olyan retró, nem?
- Az – mosolyog Artúr – Emlékeztek, mennyit üvegeztünk?
- Felelsz vagy merszeztünk, igen! - mereng Lili.
- Játszunk! - javasolja Zsolt, miközben lehúz még egy erdélyit.
- Mit játszunk? - kíváncsiskodik az éppen visszaérkező Szilvia.
- Felelsz vagy merszet!
- Hülyék vagytok! Az gyerekeknek való!
- Ó, az anyuci! - hecceli Zsolt.
- Nem kell mindig felnőttnek lenni, Szilvi! Jó móka lesz! - győzködi Artúr is.
- Ki van benne? - kérdezi Zsolt.
Lili, Zsolt és Artúr keze a magasba lendül.
- Három-kettő – örvendezik Zsolt, miközben kövér füstgyűrűket fúj.
- Hozom az üveget – ajánlja Lili és már megy is érte.
- Milyen üveget? - értetlenkedik Szilvia.
- A retrót – pontosít Artúr mosolyogva, miközben Lili már le is teszi a kerti asztalra a vastagfalú zöld üveget.
- Ki kezdi? - kérdezi Lili.
- Majd én – ajánlja Zsolt és megpörgeti az üveget, aminek a szája Artúrnál áll meg. - Nos, felelsz vagy mersz?
- Felelek – mosolyog Artúr.
- Emlékszel, amikor a Várban ebédeltünk az egyik puccos étteremben, és fizetés nélkül távoztunk? Elszaladtunk. Csak futottunk és futottunk, és röhögtünk. Meg voltunk róla győződve, hogy miénk a világ, hogy halhatatlanok vagyunk. Az egy kibaszott jó este volt! Akkor este a Duna-parton ültünk és azt mondtad, mindegy, hogy nem fogsz megélni az irodalomból, nem az számít. Az egyetlen dolog, ami számít, az hogy szeresd, rajongj azért, amivel foglalkozol. Szeretsz programozni?
- Zsolt...
- Őszintén!
- Bizonyos szempontból szeretek, ez olyan, mint egy titkos nyelv, egy kódnyelv. Az irodalomszeretetem megmaradt – mosolyog Artúr.
- Bizonyos szempontból... - ismétli gúnyosan Zsolt. - Baszki, igen vagy nem?
Artúr nagy levegőt vesz, jól megfontolja a válaszát, majd lesüti a szemét:
- Nem.
- Köszönöm. Most te jössz! - mondja Zsolt újabb cigire gyújtva. Artúr megpörgeti az üveget, ami Lilire mutat.
- Felelsz vagy mersz, Lili? - mosolyog.
- Felelek.
- Nem gondoltatok az örökbefogadásra a férjeddel?
- Nem. Most én jövök.
- Na, ezt azért fejtsd ki! - szól közbe Zsolt.
- Mit fejtsek ki? Válaszoltam. Én jövök.
Pörget. A zöld vastagfalú üveg szambát jár az asztalon.
- Zsolt, milyen szakra jártál az egyetemen?
- Politikatudomány. Hát, azért ennél meredekebbeket is kérdezhettél volna, kislány! - közben már pörget.
- Ákos! Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Sejtettem, hogy nem mersz... Tényleg a gyomrod miatt nem iszol?
- Igen.
- Hazudsz! Látom a szemeden. Ugyanúgy hazudsz, mint gimiben, amikor megkérdeztem, hogy te köptél-e be minket tesin, és azt mondtad, nem. Aztán kiderült, hogy mégis. Őszintének kell lenni!
- Őszinte voltam. Én jövök.
A zöld, vastagfalú üveg ezúttal Szilviánál áll meg. Ő is felel.
- Nem érzed úgy, hogy feladtad önmagad a családért?
- Hú, basszus, ez jó kérdés! - mondja Zsolt, mielőtt Szilvia felelhetne. Szilvia egy koktélt kever magának közben.
- Őszintén?
- Csakis! - mondja Zsolt.
- Amíg a gyerekek iskolában voltak, festeni jártam, tanfolyamokat végeztem el, nyelveket tanultam meg. Szerettem az életem. A férjemet, a gyerekeimet. Szerettem egészen a múlt hónapig, amikor a férjem előállt azzal, hogy el akar válni. Egy fiatalabb nő miatt. Itt vagyok szinte 40 évesen pályakezdőként. Nincs gyakorlatom, nincs karrierem, nincs keresetem. Úgyhogy a válaszom az, hogy nem, de másképp kellett volna csinálnom.
- Köszönjük, hogy elmondtad Szerintem hagyjuk abba ezt a játékot! - mondja Artúr, látva, hogy Szilviát megviselik az emlékek.
- Nem. Én jövök – törli meg a szemét Szilvia.
A retró üveg sokáig pörög, míg végül Lili előtt áll meg.

- Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Akartál egyáltalán gyereket?
- Szilvi!
- Felelj! - szól rá Zsolt.
Lili elsírja magát.
- Én tudom, hogy az a normális, ha valaki szül, ha anya és én próbáltam elhitetni magammal, hogy akarok, főleg, mert imádtam a férjem. De egyszerűen a testem nem tudom átverni. Nem tudom, miért, de rettegek a szüléstől, az anyaságtól. Szégyellem magam, de nem, soha nem akartam gyereket.

Csend. A szomszédban pár kölyök játszik. Áthallatszik a kacagásuk. A zöld, vastagfalú retró üveg a sok pörgéstől fáradtan hever a műanyag asztal közepén. Szilvi nem szól semmit, csak ad egy pohár bort Lilinek. Lili elmosolyodik.
- Együnk egy kicsit! Nincs ami felszívja az alkoholt! - ajánlja Szilvia és kihozza grillcsirkét.
Lili minden falatot gondosan előkészít, Ákos pedig rituálészerűen törli meg a száját minden falat után. Néha egy-egy kés vagy villa éles hanggal végigkarcolja a tányért és erről eszébe jut Zsoltnak, mikor a táblát végighúzták a körmükkel a kémiadoga előtt.
- Emlékeztek a kémiatanárra? Mindenkit halálba szívatott, aztán egyszer történt valami, nem tudom mi, és kedves, megértő lett.
- Tényleg! - emlékszik Lili is – Hosszú ideig kórházban volt, utána változott meg! Onnantól meditációval kezdtük a kémiaórákat.
- Ja, hát az emberek megváltoznak a kórháztól – motyogja alig halhatóan Ákos.
- Tapasztalat? - kérdezi tőle Zsolt, de az nem válaszol.
Mikor befejezik az evést és beviszik a mosatlant, Lili visszateszi az üveget az asztalra.
- Folytatni akarod, Lili? - kérdezi Artúr.
- Persze. Mi még semmit sem tudunk rólatok szinte – pörget – Artúr, felelsz vagy mersz?
- Merek, hogy kicsit változatosabb legyen a játék – mosolyog.
- Csókold meg Szilviát!
- Lili! - szól közbe Szilvia.
- Jó a buli! - dől hátra a székén Zsolt.
- Ne haragudj, Lili, de ezt nem tehetem.
- Jaj, ne csináld már, ez nem megcsalás! A feleséged nem is fog tudni róla, de még ha el is mondod, biztos megérti, hogy ez csak játék. Ismerem Abigélt, tudom, mennyire laza és jófej.
- Akkor sem tehetem, ne haragudjatok. Találj ki valami mást!
- Miért nem teheted? - kérdezi Lili, de Artúr nem válaszol.
- Most már engem is érdekel – mondja Szilvia -, hiszen csak egy puszi.
- Szeretem a feleségem.
- Tudjuk, nem is kételkedünk benne, ez csak egy játék, Artúr! Ne vedd már halálosan komolyan!
- Halálosan.... Inkább megiszok valami undorító löttyöt, vagy kornyikálok, bármit, de ezt nem fogom megtenni – emeli fel a hangját Artúr.
- Rendben, renden. Akkor énekeld el nekünk az Aranka, szeretleket és táncolj is hozzá!

Artúrnak híresen rossz hangja van, ami rettentő ritmusérzékkel párosul. Kollektíve röhögőgörcsöt kapnak. Az üveg tovább pörög.

- Zsolt, felelsz vagy mersz?
- Merek akkor én is. Mondjad!
- Menj ki a sarki zöldségeshez, vágj földhöz egy narancsot, és kiabáld: Pikachu, téged választalak! - az ötlet osztatlan sikert arat.
- Na, gyertek, elmegyünk vásárolni! - mondja Zsolt, miközben elnyomja a cigijét a hamutálban.
Az éjjel-nappali zöldségesnél Zsolt kivesz egy grapefruitot a ládájából (narancs híján) és földhöz vágja azzal a felkiáltással, hogy Pikachu, téged választalak! A zöldséges rémült arcát Artúr örökíti meg okostelefonjával, amivel az egész jelenetről videofelvételt készít. A többiek kamaszok módjára vihognak.
- Mekkora egy állat vagy! - röhög Zsolt átkarolva Artúr vállát.
- Emlékszel, mennyire gyűlöltük a Pikachut? - kérdezi Artúr, miközben elindulnak visszafelé.
- Persze. Bezzeg a Songoku! Az menő volt még! Újra hülye tininek érzem magam. Kösz.
Besötétedett, mire visszaértek a kertbe. A kerti lámpásra bezsongnak a bogarak, egy hatalmas pók terpeszkedik az ablaknál és a frissen nyírt fűben tücskök ciripelnek. Zsolt megpörgeti a retró üveget, ami Ákosra mutat.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek – mondja ő is, egyrészt mert mindenki azt mondta előtte, másrészt nem akar több kínos kérdést Zsolttól.
- Rendben, húzd le ezt a felest! - nyújtja át neki Zsolt a kis poharat.
- Nem érted, hogy nem lehet? Gyomorproblémám van.
- Majd hívunk orvost, nyugi.
- Zsolt! - szól rá Szilvia.
. Ez nem vicc, Zsolt – szól rá Lili is.
- Nem lesz semmi baja.
- Szerinted mindenki halhatatlan és minden vicces! - mérgelődik Ákos – Tényleg nincs gyomorproblémám! Tudni akarod, miért nem iszom? Igen? - kiabál. - Lehet, hogy a te életed tökéletes: diplomata apuka, aki mindig minden szarból kihúzott, Sorbonne, tied a világ! De nekem újra kellett építenem az egész életemet. Apai segítség, család nélkül. Lecsúszott alkoholista voltam, aki a saját anyját eladta volna egy tüskéért. Évekig tartott beismernem, hogy segítségre szorulok, de addigra már elhagyott a feleségem. Hosszú hónapokig szenvedtem az elvonási tünetektől. Nincsenek éttermeim. Egy büfékocsim van, egész jól megy, mióta a street food fellendült, de azért sosem dőlhetek hátra megelégedve. Nemegyszer majdnem elcsábultam, majdnem ittam egy korty valamit. Bármit. Csak egy picikét, abból nem lesz baj – mondogatta a kisördög a vállamon. Harcolok saját magammal is a mai napig. Úgyhogy baszd meg! - Ákos feláll az asztaltól, távozóban még megköszöni Szilviának a vendéglátást.
Lili felállítja a zöld, vastagfalú üveget és visszateszi a helyére. Hosszú csend után Zsolt szólal meg először:
- Apám kitagadott, mikor kirúgtak a Sorbonne-ról. Azt mondta, nem tudja mindenért tartani a hátát. Folyamatosan csalódnia kellett bennem. Szóval, nem fejeztem be a Sorbonne-t, de legalább jól hangzik, hogy ott tanultam, nem? - viccel. - Párizsban éltem egy darabig, gazdag nők tartottak el. Csak egy kicsit udvarolsz nekik, kedves vagy velük, és tied a világ! Taníttattak, tejben-vajban fürösztöttek, én meg mindent megadtam nekik, amit a férjük nem. Aztán beleszerettem egy kint tanuló magyar lányba és miatta hazajöttem. Életemben először dolgozni kezdtem. Perfekt vagyok franciából és jó a dumám, jól fizető sales-es állást kaptam. Ági, a barátnőm, teherbe esett, és én voltam a legboldogabb ember a világon. Amikor megszületett a fiunk, Márk, madarat lehetett velem fogatni. Olyan szép volt! Boldog voltam, életemben először minden klappolt. Az első egy év, maga volt a csoda! Néha csak néztem Márkot, órákon keresztül gyönyörködtem benne. Érdekes volt látni, ahogy elkezd kinyílni az elméje, ahogy befogadja a világot. Lehetett látni a tekintetében, hogy egyre több mindent ért. A tekintete öreg volt, mintha több száz éves lett volna. Amúgy nagyon is babás volt: hurkás kis vasgyúró. Fél évesen már kúszott, nyolc hónaposan pedig már felállt. Nagyon okos kisfiú volt, de sajnos 1 évesen elveszítettük. Nagyon megbetegedett, kórházba került és kórházi fertőzés miatt... Ági belebolondult, azóta is pszichiátrián kezelik. Minden nap meglátogatom, de egyelőre semmi javulás.
- Jézusom! Sajnálom! - mondja Lili. Szilvi a szája elé kapja a kezét, potyognak a könnyei, megöleli Zsoltot. Artúr úgy érzi, ma este még mindenképp találkoznia kell a feleségével, ezért indítványozza, hogy induljanak. Lili ottmarad Szilviánál, ők ketten, Zsolttal pedig lassan elindulnak hazafelé.
- Köszi a vendéglátást, Szilvi! Máskor is összejöhetnénk így négyen! - mondja még Zsolt.
- Csak ne üvegezzünk majd! - mosolyog Lili.
Artúrt és Zsolt dülöngélve indulnak el a domboldalról lefelé. Artúr vonyítva énekel, Zsolt egy üveg erdélyi pálinkát szorongat. A Farkasréti temetőnél Artúr átveti a zakóját a kerítésen és utána ugrik, Zsolt követi. Gimnazista korukban nemegyszer „látogattak” temetőket éjszaka. Fotóztak és rémtörténeteket költöttek. Artúr céltudatosan egy sírkőhöz megy. Zsolt megpróbálja kiolvasni a sötétben a sírkőfeliratot: Szépné Abigél,1979-2017