Lent zúgott a villamos. Zavaróan közel volt az ablakhoz, mintha bemászott volna az ablakon és az ágyban foglalt volna helyet. De rá sem hederített az állítólag fülsiketítő zajra. Szeretett zajban aludni. Zajban is. Holmi zaj nem akadályozhatta meg az alvását. Pedig volt még egy kocsma is a sarkon: hangoskodás, verekedés, borgőzös éjszakai élet. Fent a hetediken, hárommal a negyedik emelet felett, ahová egyszer bekopogtattak a rendőrök, és talán néggyel afölött, ahol egyszer egy kegyetlen gyilkosság történt, a fotelágyán ült zöld pokrócba burkolózva. A lét értelmén gondolkozott. Meg a halálon is egy kicsit. Szenvedett. Szenvedett, hogy nem tudja megfejteni a lét értelmét, pedig már hetek óta ez köti le minden gondolatát. És a halálról, meg az utána való létről, vagy nem-létről sem tud semmit. 15 éves múlt a múlt hónapban, nem akarta megvárni, míg 20 éves lesz vagy még öregebb, ezért elhatározta, hogy legkésőbb 20 éves koráig megfejti a lét értelmét.

- Anyád! - hallatszott lentről és egy üveg széttörhetett.

Nem hitte, hogy az anyja lenne a lét értelme, bár nagyon szerette. Mit csinál az ember? - úgy gondolta, ebből kell kiindulnia. Unatkozik. Csak a buta ember unatkozik – szokták mondani. Hát ő nem lesz buta! De ha olyan semmilyen, üres a létezés! Az ember igenis unatkozik. És magányos. Később rájött, hogy szereti a magányt, de akkor már öreg volt, majdnem 26 éves. A magány és az unalom, a feneketlen üresség, bágyadtság, hiábavalóság érzésének tompítására kezdett el naplót írni. Hogy csináljon valamit. Bugyuta szöveg volt, amit agg korában, 35 évesen kinyitott, hogy elolvasson. Egy kis lakattal lezárta a naplót, amit könnyedén fel lehetett pattintani. Dühös volt magára, mikor a sokadik bejegyzést írta a titkos naplójába (az első lapra a biztonság kedvéért, ha esetleg feltörné valaki a lakatot, odaírta: TITKOS), mert nem tudta megfogalmazni azt, amit gondolt, érzett. Akkor merült föl először benne, hogy az élet célja az, hogy megfogalmazhatóvá tegyük a világunkat, az érzelmeinket, a létezésünket. Aztán arra gondolt, az ő világa másmilyen, mint Annáé, ezért világokra javította. Rájött, hogy csak és kizárólag világok léteznek, és nincs két ugyanolyan világ. Akkor felmerült benne, hogy egyáltalán létezünk-e mi magunk, létezik-e egyáltalán egyféle világ is, vagy minden csak bűbájos játék? Búgócsiga, lufi, kisvasút. Számít-e a valódiság és nevezhető-e bármi is valódinak. Ha rossz jegyet kapott, megpróbálta elhitetni a szüleivel, hogy ez csak illúzió. Sokra értékelte Thomas Mann-t, tulajdonképpen az első, akibe beleszeretett, egy megfoghatatlan fogalom volt, Thomas Mann mondatai. Akkor azt gondolta, a világok transzparensek. A fotelágyban mielőtt kinyitotta a naplót és beleírta, hogy TITKOS, arról fantáziált, hogy író lesz, és még nem tudta, mennyire mély, de halszálvékony szakadék tátong az írogatni és az írni, az írogató és az író között. Még azt hitte, fontos, hogy ki írta a művet, később ostobának tartotta magát emiatt. A mű önmagában értékelhető, nem kell tudni, ki írta, a mű megszületik, ugyanúgy létezik, mint aki alkotta, ugyanúgy változik, mint az, aki megírta. Léte sokban függ attól, kinyitják-e a könyvet, sok múlik az olvasón is, mert ő tudja beolvasztani a saját világába, és persze születésében része van az alkotónak is, de nem kell tudni, hogy ki az, mikor született, hol járt iskolába, kibe volt szerelmes és egyéb haszontalanságok, csak az a fontos, amit létrehozott, az, hogy egy új, lüktető, emberek életét megváltoztató dolgot alkotott. A szerző csak úgy fontos, mint alkotó, emberként lényegtelen. Ma ezt gondolja. Meg azt, hogy két dolgot lehet, de egyszerre nemigen megy: szenvedni és élni. Ha az ember szenved, jót ír. Megfogalmazza a megfogalmazhatatlant. Ha él, akkor nem érdeklik az ilyen nüansznyi dolgok.