- Megyek hazafelé és elfog a rettegés. Sötét éjszaka van. Mögöttem jön valaki. Hallom súlyos lépteit. Gyorsítok és ő is gyorsít. Kiver a víz, fuldoklom. Ha félek, elszorul a torkom. Félek. Megyek és jön. Egyre közelebb ér hozzám. Elővesz egy huzalt és hátulról elvágja a torkom. Otthagy az utcán. Lassan az utolsó csepp vérem is elhagy. Elkezdődik a nyomozás. Passzióból öl. Nincs indíték.
- Ühüm.
- Vagy: hallom, ahogy a szomszédban elindul a mikró. (Panelban lakom, azt is hallom, ha tüsszent a szomszéd). Ennyi is elég. Tegnap éjjel veszekedtek a felettem lakók. Ma meg a mikró. És összekötöm.
- Ühüm.
- Idegőrlő. Nincs beleszólásom, se gondolkozási időm. Csak jön. És aztán már a könyvesboltok sikerlistáján látom viszont. Minden mondatfoszlány, minden apró mozdulat, minden gesztus, mimika beépül. Mint egy cápa, olyan.
- Ezt hogy érti?
- Kitárja a száját és a martaléka leszek.
- Vagy egy bálna.
- Miért bálna?
- Inkább kitárul egy új világ, aztán a feje tetején lévő szelepen visszafújja a megszokott környezetébe.
- Az orrnyílás, nem szelep.
- Mindegy.
- Sosem érek vissza a megszokott környezetembe. MINDIG mindenből történetet kreálok. Mindig máshová fúj a bálna, ha tetszik. Miért csinálta ezt?
- Mit?
- Most meg valamiféle Pinocchio-sztori kezdett el körvonalazódni...
- Lassan lejár az időnk. Nézze, ebből él: ír. Jól van ez így. Szerintem fogadja el, hogy élénk a fantáziája.
- De én akarom irányítani. Így olyan, mintha nem is én lennék az író. Hanem... hanem... csak egy bálnatakony lennék.
- 20 ezer forintot kérnék. Már itt van a következő paciensem.
- Rendben, jövő héten jövök.
- Igazán nincs rá szüksége, higgye el!
- Bálnatakony vagyok. Viszlát jövő héten.