Lent zúgott a villamos. Zavaróan közel volt az ablakhoz, mintha bemászott volna az ablakon és az ágyban foglalt volna helyet. De rá sem hederített az állítólag fülsiketítő zajra. Szeretett zajban aludni. Zajban is. Holmi zaj nem akadályozhatta meg az alvását. Pedig volt még egy kocsma is a sarkon: hangoskodás, verekedés, borgőzös éjszakai élet. Fent a hetediken, hárommal a negyedik emelet felett, ahová egyszer bekopogtattak a rendőrök, és talán néggyel afölött, ahol egyszer egy kegyetlen gyilkosság történt, a fotelágyán ült zöld pokrócba burkolózva. A lét értelmén gondolkozott. Meg a halálon is egy kicsit. Szenvedett. Szenvedett, hogy nem tudja megfejteni a lét értelmét, pedig már hetek óta ez köti le minden gondolatát. És a halálról, meg az utána való létről, vagy nem-létről sem tud semmit. 15 éves múlt a múlt hónapban, nem akarta megvárni, míg 20 éves lesz vagy még öregebb, ezért elhatározta, hogy legkésőbb 20 éves koráig megfejti a lét értelmét.

- Anyád! - hallatszott lentről és egy üveg széttörhetett.

Nem hitte, hogy az anyja lenne a lét értelme, bár nagyon szerette. Mit csinál az ember? - úgy gondolta, ebből kell kiindulnia. Unatkozik. Csak a buta ember unatkozik – szokták mondani. Hát ő nem lesz buta! De ha olyan semmilyen, üres a létezés! Az ember igenis unatkozik. És magányos. Később rájött, hogy szereti a magányt, de akkor már öreg volt, majdnem 26 éves. A magány és az unalom, a feneketlen üresség, bágyadtság, hiábavalóság érzésének tompítására kezdett el naplót írni. Hogy csináljon valamit. Bugyuta szöveg volt, amit agg korában, 35 évesen kinyitott, hogy elolvasson. Egy kis lakattal lezárta a naplót, amit könnyedén fel lehetett pattintani. Dühös volt magára, mikor a sokadik bejegyzést írta a titkos naplójába (az első lapra a biztonság kedvéért, ha esetleg feltörné valaki a lakatot, odaírta: TITKOS), mert nem tudta megfogalmazni azt, amit gondolt, érzett. Akkor merült föl először benne, hogy az élet célja az, hogy megfogalmazhatóvá tegyük a világunkat, az érzelmeinket, a létezésünket. Aztán arra gondolt, az ő világa másmilyen, mint Annáé, ezért világokra javította. Rájött, hogy csak és kizárólag világok léteznek, és nincs két ugyanolyan világ. Akkor felmerült benne, hogy egyáltalán létezünk-e mi magunk, létezik-e egyáltalán egyféle világ is, vagy minden csak bűbájos játék? Búgócsiga, lufi, kisvasút. Számít-e a valódiság és nevezhető-e bármi is valódinak. Ha rossz jegyet kapott, megpróbálta elhitetni a szüleivel, hogy ez csak illúzió. Sokra értékelte Thomas Mann-t, tulajdonképpen az első, akibe beleszeretett, egy megfoghatatlan fogalom volt, Thomas Mann mondatai. Akkor azt gondolta, a világok transzparensek. A fotelágyban mielőtt kinyitotta a naplót és beleírta, hogy TITKOS, arról fantáziált, hogy író lesz, és még nem tudta, mennyire mély, de halszálvékony szakadék tátong az írogatni és az írni, az írogató és az író között. Még azt hitte, fontos, hogy ki írta a művet, később ostobának tartotta magát emiatt. A mű önmagában értékelhető, nem kell tudni, ki írta, a mű megszületik, ugyanúgy létezik, mint aki alkotta, ugyanúgy változik, mint az, aki megírta. Léte sokban függ attól, kinyitják-e a könyvet, sok múlik az olvasón is, mert ő tudja beolvasztani a saját világába, és persze születésében része van az alkotónak is, de nem kell tudni, hogy ki az, mikor született, hol járt iskolába, kibe volt szerelmes és egyéb haszontalanságok, csak az a fontos, amit létrehozott, az, hogy egy új, lüktető, emberek életét megváltoztató dolgot alkotott. A szerző csak úgy fontos, mint alkotó, emberként lényegtelen. Ma ezt gondolja. Meg azt, hogy két dolgot lehet, de egyszerre nemigen megy: szenvedni és élni. Ha az ember szenved, jót ír. Megfogalmazza a megfogalmazhatatlant. Ha él, akkor nem érdeklik az ilyen nüansznyi dolgok.

Tartozom egy vallomással: most először jártam a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Sokszor készültem oda, mert rengeteg jó programjuk van, de mindig közbejött valami. Tegnapig. Tartozom még egy vallomással: „meglógtam” az egyetemi órámról. Finomítanék, mert nem olyan fából faragtak, aki csak úgy szó nélkül lelécel: közöltem a tanárral, hogy háromnegyed órával az óra vége előtt elmennék, mert egy fontos előadást kell meghallgatnom. Rendben – mondta. Szökellve hagytam el a helyszínt. Egy ppt-t vetített ki a tanár és olvasta fel. Felforr az agyvizem az ilyesmitől. Ez nem tanítás!

Furcsa volt félóra múlva hallgatni egy gimnáziumi magyartanárt a PIM-ben, amint arról beszél, hogy a tanároknak kell módszertant váltaniuk, mert a mai diákok már mindent letöltenek az internetről, másra és másképp kell őket tanítani, mint megszoktuk. Persze ezt mindenki tudja, de csak kevés iskolában csinálják. Van olyan iskola, ahol nincsenek tankönyvek, mert mindent feltöltenek a diákoknak egy tabletre, de nemcsak a technikai változásokról van szó, hanem a módszerről is. A gyerekeket ma már arra kell megtanítani, hogyan szelektáljanak a rengeteg információ között, és hogy olvassanak. Említette ez a magyartanár, Fenyő D. György, hogy a diákok ma már nem szeretik, ha felülről megmondják nekik a tutit (nem mintha valaha szerették volna, szerintem), hanem sokkal inkább szeretnek egymásnak könyveket ajánlani például. Igen! Pontosan. A gyerekek kreatívak, szeretik az interaktív dolgokat és szeretnek is dolgozni, csak engedni kell, hogy kibontakozhassanak. Ez a szerény véleményem.

Az egész előadás nagyon profi, emberséges volt. Tök elegáns teremben ültünk, bársonyszékeken, mégsem éreztem magam kellemetlenül, mégis olyan családias volt a légkör. Egy lengyel és egy cseh lány is volt a beszélgetőpartnerek között, az egyikük szerkesztő, költőnő, a másikuk kultúraszervező, szerkesztő. Rajtuk kívül egy olvasáskutató (tök izgi!) és egy könyvtáros vett részt a beszélgetésben. A külföldi vendégek angolul szóltak hozzá, amit fordítógéppel lehetett hallgatni magyarul is egy kis fülessel.

Az est kérdése az volt: mi lesz a könyv, az irodalom és az olvasás jövője. Persze ezt senki sem tudja biztosan, találgatni lehet. Csak a magyarban van a könyvtár szóban benne a könyv – mondta Csík Tibor, és én könnyes szemmel hallgattam, hogy de gyönyörű is a mi nyelvünk!

Ez a könyvtár ma már digitális is lehet, és valamit könnyebb megtalálni a digitális könyvtárban, ugyanakkor a könyvek szerintem nem fognak kimenni a divatból. Az emberek szeretik a könyv illatát, lapozgatni, szeretik nézegetni, fontos a tapintása stb. Az e-book nem is nagyon tudott elterjedni, inkább csak egy fellángolása volt (bár én nagyon szeretem, mert több ezer könyv elfér a zsebemben, azért meghatódok egy antikvár, vagy egy új, illatos könyvtől). Nem csak a könyvtárak, az olvasási szokások is megváltoztak. A digitális korban az emberek már kevésbé lineárisan olvasnak, mivel a weben linkeken keresztül lehet barangolni. Persze nem mindegy, milyen az olvasás. Aki el akar mélyülni egy könyvben, sztoriban, az ma is leül egy hintaszékbe/kanapéra/fotelbe és egy forrócsoki mellett olvas. Akinek meg sok infóra van szüksége gyorsan, az végiggörgeti az online újságot. Rengeteg új eszköz, csatorna jelent meg, ami összefügg az irodalommal és jól működnek együtt: videó, film, zene, különféle művészetek egyszerre tudnak az irodalommal hatni.

Na, mindenesetre izgi volt. Az mindig izgalmas, ha arról beszélgetünk, hova vezet az, amit csinálunk és hogy kéne a jövőben csinálnunk.

A lustán kacskaringózó kávégőzön át Artúr tekintete a naptárra téved. Pirossal bekarikázta a mai napot. Osztálytalálkozó. „Vajon hányan jönnek el, és hány embernek kell végighallgatni a tökéletes élettörténetét?” Persze tudja, hogy aki eljön, annak mind, és azt is pontosan tudja, hogy ő is csak a jóról számol majd be. Kortyol egyet a kapucsínójából – reggelente kézi tejhabosítóval készített púpozott tejhabot a kávéra a felesége. Mint a Mont Balnc csúcsán... - mondta. Mont Blanc kávénak hívta a felesége kapucsínóját. Ezt most ő csinálta, olyan is lett: letaposott havas síkság. A kávé se az igazi. A naptár fejlécére kúszik a tekintete: Az örökké jó lesz. Egyelőre. Ezt mondta a felesége, mikor megkérte a kezét. Ebben a hónapban esküdtek.
Csörög a telefon.
Szilvia az, a főszervező.
- Szia! Csak a pontosítás miatt hívlak, Artúr. Ugye számíthatok rád ma este?
- Szia. Számíthatsz rám. Sokan jönnek?
- Hát... Már jó páran lemondták fontos teendőkre, már lebeszélt találkozókra, családi okokra hivatkozva, de remélem, te jössz! Annyit készültem, főztem.
- Megyek.
- Akkor este várlak szeretettel.
- Ott leszek. Szia.
Artúr napja ugyanolyan, mint amilyen a többi volt az elmúlt egy hónapban: céltalan. Este elindul Szilviához. Gyalog megy. Szereti este a várost. Szilvi elegáns, nagy házban lakik a budai hegyekben. A kovácsoltvas kapu távirányításra nyílik ki, miután csenget. Szilvia közben már igyekszik felé a házból. Szívélyesen üdvözli. Vidám, csicsereg, mint tinikorukban, de a mosolya fáradt. Bőre kicsit megereszkedett, de az alakja formás.
- Ákos, Lili és Zsolt már itt vannak – tájékoztatja Artúrt.
Zsolt a teraszon dohányzik. Már tizenhat évesen is bagózott. Hányszor ültek le a suli melletti lépcsőkre (ami felvezetett egészen a Várig), míg a többiek matekdogát írtak! Akkor Zsolt mindig tekert mindkettőjüknek egy cigit. Néha vicceset. Mikor Lajos bá meglátta egyszer őket, megígérte Zsoltnak, hogy ki fogják rúgni. Nem rúgták ki, mert az apja túl magas beosztásban dolgozott. Lili mindig azt mondta, Zsolt így lázadt a tökéletes élete, az apja ellen. Ennek már több, mint húsz éve. Zsolték az érettségi után Afrikába költöztek a családdal, azóta nem tud róla semmit. Zsolt leteszi a bagót, mikor észreveszi Artúrt.
- Ó, baszki! - köszönti és őszinte örömmel öleli át régi barátját. A többiek is kijönnek a házból, hogy köszöntsék. Szilvia hiába szeretne beterelni mindenkit a házba, jó ott, a teraszon. Az asztalon már sorakoznak az üdítők, borok, sörök, rövidek. Artúr is leteszi az erdélyi pálinkákat az asztalra. Az apósa erdélyi, tőle kapták mindig a legjobb házi pálinkákat. Zsolt megörül a pálinkának, és mindenkinek tölt egy felest. Ákos nem kér.
- Egészségünkre!
- Gyönyörű a házad, a kert, minden, Szilvi! - dicséri Lili a házigazdát.
- Köszönöm – lehúzza a felest ő is. Karcol. Szilvia köhög tőle. Hiába, pesti lány...
- Meg a kölykök is szépek – teszi hozzá Ákos a zongorán látott fotókra gondolva.
- Igen, gyönyörűek – helyesel Lili is – Hány évesek is?
- Alma 18, Iván 16.
- Tizenhat! Ah! Emlékszel, Artúr, miket csináltunk 16 évesen?
Mielőtt Artúr válaszolhatna, Szilvia közbeszól:
- Iván nem olyan!
- Milyen? - röhög Zsolt.
- Iskolakerülő, csajozós, bulizós. Nagyon jó tanuló, céltudatos, ambiciózus.
- Szóval stréber – összegzi Zsolt.
- Emlékszem – válaszol Artúr, megakadályozva a továbbiakat. – Mi lett veled az érettségi után? Afrikában éltél?
- Á! Egy évig bírtam. Apámat, ugye, odaszólította a hivatása. A családját meg vitte, nem mintha bármi beleszólásom lett volna. Mindenesetre Afrika állati szép, nagyon érdekes, de én európai vagyok. Franciaországban jártam egyetemre.
- Milyen egyetemre? - kérdezi Szilvia.
- Sorbonne, bien sur. Te, Szilvi, lehet itt valami sörkorcsolyát enni, míg a többiekre várunk?
Szilvia zavartan fut be a konyhába, hogy kihozza a rágcsákat. Nem szeretne rossz háziasszony lenni.
- Na, és veled Ákos, mizu? Hogy ityeg a fityeg? - gyújt rá megint egy cigire Zsolt.
- Jól. Étteremtulajdonos vagyok - mosolyog.
- A mindenit! Hol? - érdeklődik Lili.
- Itt Pesten is van egy, és Balatonon is.
- Felvitte az isten a dolgod! Pedig milyen kis pattanásos senkiházi voltál! Még egy kör, gyerekek? - kérdezi Zsolt, körbemutatva a pálinkát.
- Kösz, én nem iszom – sziszegi a fogai között Ákos. Sose kedvelte Zsoltot. Az öltözködése mindig hanyag volt – most is tornacipőben van, a modora meg... Ki nem állhatta.
- Mi a f...? Miért?
- Árt a gyomromnak, az orvosom megtiltotta.
Zsolt és Artúr helyette is isznak.
- És veled mi van, apám? - fordul Zsolt Artúrhoz.
- Ó, semmi különös. Dolgozom, van egy lányom...
- Mit dolgozol?
- Programozó vagyok.
- Te programozó? - hüledezik Zsolt – Te, aki rajongtál az irodalomért és a hülye filozófiáért?
- Abból nem lehet megélni, Zsolt!
- Ja, az más – válaszol gúnyosan Zsolt.
- Hát, gyerekek, úgy néz ki, csak ennyien leszünk. Az utolsó ember is lemondta, aki még függőben volt – jön vissza rengeteg finomsággal Szilvia a kertbe.
- Sebaj, több kaja jut nekünk – viccel Zsolt.
- Már csak ti maradtatok, csajok, rólatok még semmit nem tudunk. Ja, de, azt igen, hogy Szilviának van két gyereke, akiből az egyik stréber.
- Nem stréber – ellenkezik Szilvia. - Én hivatásos háziasszony vagyok.
- Nullahuszonnégyben főzöl, takarítasz? - kérdezi Zsolt és lehúz még egy felest.
- Meg a gyerekeket viszem különórákra, tanulok velük, hogy boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek.
- És az álmaid? Hogy festőnő leszel?
- Elmúltak. Gyerek voltam még, Zsolt. Most érett felnőtt vagyok, aki remek gyerekeket nevelt, és ez büszkeséggel tölt el.
- Ja, értem – mondja megint gúnyosan Zsolt.
 - És te, Lili? - kérdezi Artúr.
- Hát, nekem nem alakult minden ilyen hiperszuper módon – mosolyog – De azért nem panaszkodom: fodrászként dolgozom, van egy kis szalonom, de nagyon sokat kell dolgoznom, hogy megérje fenntartani. Gyerekem nincs.
- Hogy-hogy? - kérdezi Szilvia.
- Sokadszorra sem jött össze, aztán elváltunk – mondja őszintén.
Szilvia felpattan az asztaltól, hogy kihozza a gyümölcssalátát. Azt elfelejtette. Egzotikus gyümölcsökből állította össze.

- Nézzétek azt az üveget! - mutat Lili az ablakpárkányon egy vastagfalú zöld üvegre – Olyan retró, nem?
- Az – mosolyog Artúr – Emlékeztek, mennyit üvegeztünk?
- Felelsz vagy merszeztünk, igen! - mereng Lili.
- Játszunk! - javasolja Zsolt, miközben lehúz még egy erdélyit.
- Mit játszunk? - kíváncsiskodik az éppen visszaérkező Szilvia.
- Felelsz vagy merszet!
- Hülyék vagytok! Az gyerekeknek való!
- Ó, az anyuci! - hecceli Zsolt.
- Nem kell mindig felnőttnek lenni, Szilvi! Jó móka lesz! - győzködi Artúr is.
- Ki van benne? - kérdezi Zsolt.
Lili, Zsolt és Artúr keze a magasba lendül.
- Három-kettő – örvendezik Zsolt, miközben kövér füstgyűrűket fúj.
- Hozom az üveget – ajánlja Lili és már megy is érte.
- Milyen üveget? - értetlenkedik Szilvia.
- A retrót – pontosít Artúr mosolyogva, miközben Lili már le is teszi a kerti asztalra a vastagfalú zöld üveget.
- Ki kezdi? - kérdezi Lili.
- Majd én – ajánlja Zsolt és megpörgeti az üveget, aminek a szája Artúrnál áll meg. - Nos, felelsz vagy mersz?
- Felelek – mosolyog Artúr.
- Emlékszel, amikor a Várban ebédeltünk az egyik puccos étteremben, és fizetés nélkül távoztunk? Elszaladtunk. Csak futottunk és futottunk, és röhögtünk. Meg voltunk róla győződve, hogy miénk a világ, hogy halhatatlanok vagyunk. Az egy kibaszott jó este volt! Akkor este a Duna-parton ültünk és azt mondtad, mindegy, hogy nem fogsz megélni az irodalomból, nem az számít. Az egyetlen dolog, ami számít, az hogy szeresd, rajongj azért, amivel foglalkozol. Szeretsz programozni?
- Zsolt...
- Őszintén!
- Bizonyos szempontból szeretek, ez olyan, mint egy titkos nyelv, egy kódnyelv. Az irodalomszeretetem megmaradt – mosolyog Artúr.
- Bizonyos szempontból... - ismétli gúnyosan Zsolt. - Baszki, igen vagy nem?
Artúr nagy levegőt vesz, jól megfontolja a válaszát, majd lesüti a szemét:
- Nem.
- Köszönöm. Most te jössz! - mondja Zsolt újabb cigire gyújtva. Artúr megpörgeti az üveget, ami Lilire mutat.
- Felelsz vagy mersz, Lili? - mosolyog.
- Felelek.
- Nem gondoltatok az örökbefogadásra a férjeddel?
- Nem. Most én jövök.
- Na, ezt azért fejtsd ki! - szól közbe Zsolt.
- Mit fejtsek ki? Válaszoltam. Én jövök.
Pörget. A zöld vastagfalú üveg szambát jár az asztalon.
- Zsolt, milyen szakra jártál az egyetemen?
- Politikatudomány. Hát, azért ennél meredekebbeket is kérdezhettél volna, kislány! - közben már pörget.
- Ákos! Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Sejtettem, hogy nem mersz... Tényleg a gyomrod miatt nem iszol?
- Igen.
- Hazudsz! Látom a szemeden. Ugyanúgy hazudsz, mint gimiben, amikor megkérdeztem, hogy te köptél-e be minket tesin, és azt mondtad, nem. Aztán kiderült, hogy mégis. Őszintének kell lenni!
- Őszinte voltam. Én jövök.
A zöld, vastagfalú üveg ezúttal Szilviánál áll meg. Ő is felel.
- Nem érzed úgy, hogy feladtad önmagad a családért?
- Hú, basszus, ez jó kérdés! - mondja Zsolt, mielőtt Szilvia felelhetne. Szilvia egy koktélt kever magának közben.
- Őszintén?
- Csakis! - mondja Zsolt.
- Amíg a gyerekek iskolában voltak, festeni jártam, tanfolyamokat végeztem el, nyelveket tanultam meg. Szerettem az életem. A férjemet, a gyerekeimet. Szerettem egészen a múlt hónapig, amikor a férjem előállt azzal, hogy el akar válni. Egy fiatalabb nő miatt. Itt vagyok szinte 40 évesen pályakezdőként. Nincs gyakorlatom, nincs karrierem, nincs keresetem. Úgyhogy a válaszom az, hogy nem, de másképp kellett volna csinálnom.
- Köszönjük, hogy elmondtad Szerintem hagyjuk abba ezt a játékot! - mondja Artúr, látva, hogy Szilviát megviselik az emlékek.
- Nem. Én jövök – törli meg a szemét Szilvia.
A retró üveg sokáig pörög, míg végül Lili előtt áll meg.

- Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Akartál egyáltalán gyereket?
- Szilvi!
- Felelj! - szól rá Zsolt.
Lili elsírja magát.
- Én tudom, hogy az a normális, ha valaki szül, ha anya és én próbáltam elhitetni magammal, hogy akarok, főleg, mert imádtam a férjem. De egyszerűen a testem nem tudom átverni. Nem tudom, miért, de rettegek a szüléstől, az anyaságtól. Szégyellem magam, de nem, soha nem akartam gyereket.

Csend. A szomszédban pár kölyök játszik. Áthallatszik a kacagásuk. A zöld, vastagfalú retró üveg a sok pörgéstől fáradtan hever a műanyag asztal közepén. Szilvi nem szól semmit, csak ad egy pohár bort Lilinek. Lili elmosolyodik.
- Együnk egy kicsit! Nincs ami felszívja az alkoholt! - ajánlja Szilvia és kihozza grillcsirkét.
Lili minden falatot gondosan előkészít, Ákos pedig rituálészerűen törli meg a száját minden falat után. Néha egy-egy kés vagy villa éles hanggal végigkarcolja a tányért és erről eszébe jut Zsoltnak, mikor a táblát végighúzták a körmükkel a kémiadoga előtt.
- Emlékeztek a kémiatanárra? Mindenkit halálba szívatott, aztán egyszer történt valami, nem tudom mi, és kedves, megértő lett.
- Tényleg! - emlékszik Lili is – Hosszú ideig kórházban volt, utána változott meg! Onnantól meditációval kezdtük a kémiaórákat.
- Ja, hát az emberek megváltoznak a kórháztól – motyogja alig halhatóan Ákos.
- Tapasztalat? - kérdezi tőle Zsolt, de az nem válaszol.
Mikor befejezik az evést és beviszik a mosatlant, Lili visszateszi az üveget az asztalra.
- Folytatni akarod, Lili? - kérdezi Artúr.
- Persze. Mi még semmit sem tudunk rólatok szinte – pörget – Artúr, felelsz vagy mersz?
- Merek, hogy kicsit változatosabb legyen a játék – mosolyog.
- Csókold meg Szilviát!
- Lili! - szól közbe Szilvia.
- Jó a buli! - dől hátra a székén Zsolt.
- Ne haragudj, Lili, de ezt nem tehetem.
- Jaj, ne csináld már, ez nem megcsalás! A feleséged nem is fog tudni róla, de még ha el is mondod, biztos megérti, hogy ez csak játék. Ismerem Abigélt, tudom, mennyire laza és jófej.
- Akkor sem tehetem, ne haragudjatok. Találj ki valami mást!
- Miért nem teheted? - kérdezi Lili, de Artúr nem válaszol.
- Most már engem is érdekel – mondja Szilvia -, hiszen csak egy puszi.
- Szeretem a feleségem.
- Tudjuk, nem is kételkedünk benne, ez csak egy játék, Artúr! Ne vedd már halálosan komolyan!
- Halálosan.... Inkább megiszok valami undorító löttyöt, vagy kornyikálok, bármit, de ezt nem fogom megtenni – emeli fel a hangját Artúr.
- Rendben, renden. Akkor énekeld el nekünk az Aranka, szeretleket és táncolj is hozzá!

Artúrnak híresen rossz hangja van, ami rettentő ritmusérzékkel párosul. Kollektíve röhögőgörcsöt kapnak. Az üveg tovább pörög.

- Zsolt, felelsz vagy mersz?
- Merek akkor én is. Mondjad!
- Menj ki a sarki zöldségeshez, vágj földhöz egy narancsot, és kiabáld: Pikachu, téged választalak! - az ötlet osztatlan sikert arat.
- Na, gyertek, elmegyünk vásárolni! - mondja Zsolt, miközben elnyomja a cigijét a hamutálban.
Az éjjel-nappali zöldségesnél Zsolt kivesz egy grapefruitot a ládájából (narancs híján) és földhöz vágja azzal a felkiáltással, hogy Pikachu, téged választalak! A zöldséges rémült arcát Artúr örökíti meg okostelefonjával, amivel az egész jelenetről videofelvételt készít. A többiek kamaszok módjára vihognak.
- Mekkora egy állat vagy! - röhög Zsolt átkarolva Artúr vállát.
- Emlékszel, mennyire gyűlöltük a Pikachut? - kérdezi Artúr, miközben elindulnak visszafelé.
- Persze. Bezzeg a Songoku! Az menő volt még! Újra hülye tininek érzem magam. Kösz.
Besötétedett, mire visszaértek a kertbe. A kerti lámpásra bezsongnak a bogarak, egy hatalmas pók terpeszkedik az ablaknál és a frissen nyírt fűben tücskök ciripelnek. Zsolt megpörgeti a retró üveget, ami Ákosra mutat.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek – mondja ő is, egyrészt mert mindenki azt mondta előtte, másrészt nem akar több kínos kérdést Zsolttól.
- Rendben, húzd le ezt a felest! - nyújtja át neki Zsolt a kis poharat.
- Nem érted, hogy nem lehet? Gyomorproblémám van.
- Majd hívunk orvost, nyugi.
- Zsolt! - szól rá Szilvia.
. Ez nem vicc, Zsolt – szól rá Lili is.
- Nem lesz semmi baja.
- Szerinted mindenki halhatatlan és minden vicces! - mérgelődik Ákos – Tényleg nincs gyomorproblémám! Tudni akarod, miért nem iszom? Igen? - kiabál. - Lehet, hogy a te életed tökéletes: diplomata apuka, aki mindig minden szarból kihúzott, Sorbonne, tied a világ! De nekem újra kellett építenem az egész életemet. Apai segítség, család nélkül. Lecsúszott alkoholista voltam, aki a saját anyját eladta volna egy tüskéért. Évekig tartott beismernem, hogy segítségre szorulok, de addigra már elhagyott a feleségem. Hosszú hónapokig szenvedtem az elvonási tünetektől. Nincsenek éttermeim. Egy büfékocsim van, egész jól megy, mióta a street food fellendült, de azért sosem dőlhetek hátra megelégedve. Nemegyszer majdnem elcsábultam, majdnem ittam egy korty valamit. Bármit. Csak egy picikét, abból nem lesz baj – mondogatta a kisördög a vállamon. Harcolok saját magammal is a mai napig. Úgyhogy baszd meg! - Ákos feláll az asztaltól, távozóban még megköszöni Szilviának a vendéglátást.
Lili felállítja a zöld, vastagfalú üveget és visszateszi a helyére. Hosszú csend után Zsolt szólal meg először:
- Apám kitagadott, mikor kirúgtak a Sorbonne-ról. Azt mondta, nem tudja mindenért tartani a hátát. Folyamatosan csalódnia kellett bennem. Szóval, nem fejeztem be a Sorbonne-t, de legalább jól hangzik, hogy ott tanultam, nem? - viccel. - Párizsban éltem egy darabig, gazdag nők tartottak el. Csak egy kicsit udvarolsz nekik, kedves vagy velük, és tied a világ! Taníttattak, tejben-vajban fürösztöttek, én meg mindent megadtam nekik, amit a férjük nem. Aztán beleszerettem egy kint tanuló magyar lányba és miatta hazajöttem. Életemben először dolgozni kezdtem. Perfekt vagyok franciából és jó a dumám, jól fizető sales-es állást kaptam. Ági, a barátnőm, teherbe esett, és én voltam a legboldogabb ember a világon. Amikor megszületett a fiunk, Márk, madarat lehetett velem fogatni. Olyan szép volt! Boldog voltam, életemben először minden klappolt. Az első egy év, maga volt a csoda! Néha csak néztem Márkot, órákon keresztül gyönyörködtem benne. Érdekes volt látni, ahogy elkezd kinyílni az elméje, ahogy befogadja a világot. Lehetett látni a tekintetében, hogy egyre több mindent ért. A tekintete öreg volt, mintha több száz éves lett volna. Amúgy nagyon is babás volt: hurkás kis vasgyúró. Fél évesen már kúszott, nyolc hónaposan pedig már felállt. Nagyon okos kisfiú volt, de sajnos 1 évesen elveszítettük. Nagyon megbetegedett, kórházba került és kórházi fertőzés miatt... Ági belebolondult, azóta is pszichiátrián kezelik. Minden nap meglátogatom, de egyelőre semmi javulás.
- Jézusom! Sajnálom! - mondja Lili. Szilvi a szája elé kapja a kezét, potyognak a könnyei, megöleli Zsoltot. Artúr úgy érzi, ma este még mindenképp találkoznia kell a feleségével, ezért indítványozza, hogy induljanak. Lili ottmarad Szilviánál, ők ketten, Zsolttal pedig lassan elindulnak hazafelé.
- Köszi a vendéglátást, Szilvi! Máskor is összejöhetnénk így négyen! - mondja még Zsolt.
- Csak ne üvegezzünk majd! - mosolyog Lili.
Artúrt és Zsolt dülöngélve indulnak el a domboldalról lefelé. Artúr vonyítva énekel, Zsolt egy üveg erdélyi pálinkát szorongat. A Farkasréti temetőnél Artúr átveti a zakóját a kerítésen és utána ugrik, Zsolt követi. Gimnazista korukban nemegyszer „látogattak” temetőket éjszaka. Fotóztak és rémtörténeteket költöttek. Artúr céltudatosan egy sírkőhöz megy. Zsolt megpróbálja kiolvasni a sötétben a sírkőfeliratot: Szépné Abigél,1979-2017

Óriási port kavart a napokban a hír, hogy egy nő ruhában jelent meg a legolvasottabb napilap címlapján. Aggodalmas morajként söpör végig az utcákon a felháborodás:
"Arcátlanok!" "Mi lesz a következő: egy felöltözött férfi a címlapon? Megáll az ész!" 
És ha ez még nem lenne elég, egyes cikkekben is felöltözött emberek szerepelnek, bár egyelőre csak nők.
Egy twitter bejegyzés miatt ettől a hírtől hangos az internet. A kedélyeket nem lesz könnyű lecsillapítani. 
Annyi évszázadon keresztül küzdött az emberiség a Rousseau-i "vissza a természetbe" filozófia megvalósításáért! És bár sokak szerint félremagyarázták Rousseau-t, a Cap d'Adge egyre nagyobb népszerűségre tett szert és végül forradalmian átalakították a normát. 
Meztelenségünk lételemünk! - olvasható az egyik felháborodott kommentben. 
Megkérdeztük az utca emnerét, mit szól a formabontó címlaphoz.
- Belepirulok. Felháborítónak tartom.
- Gyalázat! Hová aljasodik az emberiség!?
- A meztelenséggel állatokat kímélünk meg, visszaszorítottuk a gyerekmunkát. Nem értem, miért kell visszahozni ezt a primitív dolgot.

A Duna-partot felújítják a vizes vb miatt (Fina Budapest 2017 – vajon mikor jut eszébe egy tizenhat évesnek, hogy átírja az F betűt? - kérdezi Kékszemű).

Az a szakasz, ami kész van, elég pöpec. Klassz, félig ülős-félig fekvős padok sorakoznak a parton (egyszer ki fogok oda telepedni egy finom kávéval - és itt jegyezném meg: a Frei kávéja mindent visz-, egy klassz könyvvel, aminek semmi köze nem lesz a klasszikus német irodalomhoz, az tuti (nemsokára ebből vizsgázom)). Szóval szépen felújítottak egy szakaszt. Ott, a bicikliúton szoktam nagy lelkesen rollerezni és olykor, mint ma reggel is, sétafikálunk. Nem a bicikliúton.

A fejünk felett szétmosódott felhőcskék jelezik, hogy akár még hűvösebb is lehet ma, mint 33 fok. Az út szinte még kihalt, csak néhány ember lézeng rajtunk kívül. Van, aki fut, van, aki kocog, más meg épp csak gyorsabban sétál egy kicsit, mint rendesen. Egy középkorú férfi a Dunát nézve tornázik úszónadrágban egy uszoda kertjében, egy fiatal, szeplős hátú, félmeztelen, lebarnult pasi a rakpart tetején ül egy világosbarna pokrócon, és egy régi rádióból szól valami nyolcvanas évekbeli zene. Egy nő pedig a pitbullját sétáltatja, akit Monának hív és a véreb nyakát rózsaszín nyakörv díszíti, miközben a nő kihangosítja az iPhone-ját és úgy folytatat magánbeszélgetést. „A stílus a nem mindegy” - halljuk, mikor elhaladunk mellette. A stilisztikatanárom jut eszembe: félév elején megállapodtunk közösen, a nebulók és a tanár, hogy a háború témakör mentén stilisztikailag elemzünk egy művet. A háború lehet átvitt értelmű és tényleges is. Én mondjuk a részegségre szavaztam volna (a Hajnali részegség lebegett lelki szemeim előtt.), mint téma, és a részegséget is lehetett volna átvitt értelemben is felfogni: mámoros szerelem stb. Nem titkolom, Kosztolányiból akartam írni. Ha nem a részegség, akkor a játék legyen a téma! próbálkoztam. De nem, a háború lett, és némi sértettséggel úgy döntöttem, a Nero, a véres költőt elemzem stilisztikailag az ellentétes irodalmi felfogások alapján. (A Nero eléggé a szívemhez nőtt, bár közel sem a legjobb regénye Kosztolányinak, de épp újraolvastam, mikor először találkoztunk Kékszeművel – tudom, nyálas). De amint kimondtam, miből írok, a másik énem, a józan nekem szegezte a kérdést: hogy mi van? Miből írsz? Végül, mivel mindent az utolsó pillanatra halasztok, mert „ej, ráérünk arra még!”, 2 oldalban összecsaptam a dolgozatom. A tanárnő meg visszaírt, hogy ez kevés és jobban térjek ki a stilisztikai jegyekre (mint:metonímiák, antonímiák, szinesztéziák, kihagyások, utalások, ismétlések, metaforák, megszemélyesítések, hasonlatok stb.) Francba - gondoltam -, és megint a végsőkig halogattam, hogy rendesen megírjam: 23:50-kor küldtem el az e-mailt. Éjfél volt a határidő). A cím elemzésével kezdtem, persze, aztán oldalról oldalra haladtam, és elég jó érzés volt, hogy egyre több stilisztikai jegyet fedezek föl. Közben arra gondoltam, mennyire tökéletesen megkomponált regény a Nero, és mennyire tudatosan alkotott Kosztolányi. Végül a sokszorosát írtam az elsőre beadott két oldalnak, és jelest kaptam.

Kosztolányi ezt írja a Mit tegyen az ember a háborúval szemben?-ben: „egymillió ember nemcsak egymillió egyed összessége, nemcsak egymillió agyvelő és egymillió szív, hanem külön egyéniség, amelynek cselekedetében valami nem is emberit kell látnunk – ember fölöttit, vagy ember alattit, mindegy -, de valami megfoghatatlant.”

Két férfi füstszűrő nélküli cigit szív, miközben valami úttorlaszt raknak ki, egy motoros dzsekis meg egy másik pasi pedig minőségellenőrzi a kihelyezett kültéri padokat (az olyanokat, amin egyszer majd finom kávét iszom és egy jó könyvet olvasok). A Népfürdő utcánál már/még nincs meg a járda, és csak mosolyogni tudok, hogy másfél hónap múlva vb-t rendezünk. Nem azért, hogy mégis hogy akarunk így vb-t rendezni, hanem szórakoztat ez a „ej, ráérünk arra még!”, miközben tudom, hogy így vagy úgy, de kész lesz időre. És ha nem, az sem baj, akkor is itt lesz a futó, a sétáló, a nyolcvanas évekbeli zenét hallgató, szeplős hátú pasi, a kihangosítva beszélő, a pitbulljára rózsaszín nyakörvet adó nő, a fürdőgatyában tornázó középkorú férfi, és ez az egész olyan fura, burleszk-szerű hangulatot teremt, hogy aki ettől nem hatódik meg vagy mosolyog, annak nincs szíve!. Tudom, ez háborúra vonatkozik, mégis ez jutott eszembe a hétköznapokra vetítve is: „valami nem is emberit kell látnunk – ember fölöttit, vagy ember alattit, mindegy -, de valami megfoghatatlant.”

Mondjuk a Margitszigetet rendbe hozhatnák már, azt kegyetlenül feltúrták!

Alulírott Kis Zselyke, 28 éves nő állítom, hogy szellemi állapotom ép, életvitelem aktív, humorérzékem kifinomult, egzisztenciálisan és érzelmileg stabil vagyok, kivizsgáltan termékeny vagyok, nincs semmilyen betegségem, szenvedélybetegséggel nem küzdök, rendszeresen sportolok, súlyfelesleggel nem küzdök, büntetlen előéletű vagyok, rendezett a családi hátterem. Tudok főzni és takarítani.

A következő 60 évre garantálom, hogy szellemileg ép maradok, nem kapok stroke-ot, nem leszek Alzheimer-kóros, és egyéb agyterületem sem fog sérülni, életvitelem aktív marad, nem fogok eltunyulni, lustizni, humorérzékem nem fog csorbulni és sosem fog átcsapni vádaskodásba, egzisztenciálisan stabil maradok, soha, semmilyen körülmények között nem fogok anyagi segítségre szorulni. A szülést követő harmadik napon már dolgozni fogok. Érzelmi stabilitásomat szintén garantálom, soha nem fogok hisztizni, féltékenykedni, stresszelni, aggódni, meggondolni magam. A házastársi kötelezettségeimnek mindig, minden körülmények között eleget teszek napi kétszer, nem fog fájni a fejem, nem leszek fáradt és élvezni fogom. Nem leszek meddő és a gyerekem egészséges lesz. Nem kapok el semmilyen fertőzést, nem alakul ki autoimmun betegségem, nem leszek alkoholista, dohány-, kávé-, drog- vagy szerencsejáték-függő. Soha nem lesz olyan, hogy egy héten 5-nél kevesebbszer sportoljak, egy gramm súlyfelesleg sem lesz rajtam.
Büntetlen előéletű maradok, nem fogok adót csalni, ételt lopni akkor sem, ha éhen halok, nem fogok gyorsan hajtani és véletlenül elütni valakit. Garantálom, hogy az anyám jó anyós lesz, főzni és sütni fogok minden nap, rend- és tisztaságmániás leszek.

Van egy perverzióm.

Nem sok tantárgyból büszkélkedhetek jó eredményekkel, egész egyszerűen azért, mert förtelmesen link vagyok és nagyon nehezen tanulok. Valami vagy „behúz” és övé leszek örökkön-örökké és hebegve-habogva, nagy csillogó szemekkel tudok csak beszélni róla. Ilyen például az írás (de ilyen az irodalomtörténet, a világirodalom és mindenféle irodalommal kapcsolatos tárgy -ezekből jeles is vagyok). És ilyen az is, hogy szeretek emberi sorsokkal ismerkedni. Szóval vagy ez van, vagy az, hogy valamibe nem fektetek sok energiát, de azért izgatja a fantáziám, szeretem. Ilyen a nyelvészet. Nem olyan szenvedély, mint az írás, sőt, fájdalmasan nehéz megtanulni, mégis szeretem. Ezért nevezem perverziónak.

Állatira megörültem, mikor láttam, hogy dialektológia óránk is van idén, és csak reméltem, hogy lesz nyelvjáráskutatás. Valami terepmunka, ahol ízes tájszólású nénikkel, bácsikkal kell majd beszélgetni. Tapsikolt a lelkem, mikor elmondta a tanár a gyakorlati feladatot. Három lehetőségből lehetett választani:

1. elmegyünk a tanár úrral és egy csoporttal x időpontban valahová, turista szállón alszunk, megnézzük a helyi nevezetességeket, kirándulunk és két napon keresztül felveszünk diktafonnal beszélgetéseket, amit aztán le kell gépelnünk, átírva egyezményes hangjelölési rendszerrel..

2. Egyénileg elmegyünk valahová és ugyanezt megcsináljuk egyedül.

3. A tajnyelv.hu-ról leírunk valamit. Ezt lustáknak ajánlotta a tanár.

Az első pont nem jöhetett szóba, mert nem volt jó az időpont és mivel már egy „picit” több vagyok, mint 18 éves, nem is akartam volna 10 emberrel együtt aludni egy turista szállón. Tartsatok burzsujnak! A tajnyelv.hu egy állati klassz oldal, de lusta se akartam lenni. Terepre akartam menni, úgyhogy a másodikat választottam és egybekötöttem a kellemest a hasznossal: húsvéti szünetben ellátogattunk Zöldszeművel Hollókőre.

Juj, hát ez több szempontból is érdekes kiruccanásnak ígérkezett: először is ott volt a hangfelvétel (izgi), aztán én még soha, de soha nem voltam Hollókőn, és ráadásul most húsvétkor megyünk (állati izgi!), végül össze leszünk zárva három napig (na mondjuk ezen egyáltalán nem izgattam magam, csak örültem neki. Aki ismer engem, tudja, hogy három nap alatt összeveszek bárkivel, de vele tudtam, hogy nem fogok.) Olyan pöpec volt ez a három nap, hogy rendezni nem lehetett volna jobbat! Minden tökéletes volt. A hanganyagot a palóc nyelvjárásban beszélő 77 éves Erzsike nénivel vettem fel. Erzsike néni mesélt Hollókőről, a régi időkről és énekelt is nekünk egy csodaszép dalt. A hangfelvételből egy részletet meg is osztok, hallgassátok, mert csodálatos! Erzsike néni imádnivaló! Kis piros pozsgás néni rengeteg energiával, sztorival, kedvességgel.

Hollókő lenyűgöző, kis ékszerdoboz. Nekem tetszett a húsvéti fesztivált megelőző napon és a fesztivál ideje alatt is. A locsolkodástól kezdve a váron át a tanösvényig (amit túl későn fedeztünk fel, de azért láttunk egy őzikét).

És hát a három nap Zöldszeművel maga volt a tökély! Azért működünk nagyon jól együtt, mert nincsenek szabályok. Nem kell időre kelni, időben elindulni, megérkezni, kitalálni a programot, majd lesz, ahogy lesz. Mindketten ilyenek vagyunk, így tudjuk élvezni a pillanatot, és különben is minek a sok szabály? Hogy aztán stresszeljünk, ha mégse jön össze? Ha mégse érünk oda a meghatározott időpontban.

Egyik nap, amikor kirándultunk a Mátrában, nem volt megtervezett útvonal, sőt, egy ideig csak keringtünk, mert azt se tudtuk, melyik településről induljunk, de nem volt baj a célnélküliség, senki se lett ideges. Egy idő után korogni kezdett a gyomrunk, így egy kedves kisvendéglőben (Vöröskő a neve) ettünk, ahol ez a kép fogadott minket a bejáratnál: a pincér egy pohár sört adott egy hajléktalan bácsinak és kedvesen mondta: várjuk máskor is, Lajos bácsi. Bent ropogott a tűz, a kaja finom volt, a pincérek bűbájosak és bár nem esett kint a hó, mégis olyan érzésünk támadt, mintha karácsony lenne. Szentlászlóról elsétáltunk Galyatetőre és vissza. Hollókőn sárkányt eregettünk (mondjuk én rátettem egy fára és el kellett vágni az egyik zsinórt, hogy le tudjuk szedni) szóval játszottunk. Zöldszeművel minden mókás.

Képgaléria

Locsolkodást néztünk, és őszinte sikoly kíséretében hajoltam el a 8 éves kisfiú elől, pedig csak megijesztett. Körmenetet és misét néztünk, ahol Erzsike néni is énekelt.

Na, a lényeg, hogy Hollókő irtó klassz hely, a hanganyag állati jó lett és Zöldszeművel minden csupa móka és kacagás!

Tegnap állították fel az elsőt. Az Astoriánál. A Múzeum körút sarkán. Még csak béta verzió. Tesztelik, mert már sokszor elromlott, hibásan váltott. Ha most beválik, mehet a tömeggyártás. Minden engedély megvan hozzá. Az emberek mindennapját sok helyen megkönnyítené. Valahol pedig megváltás lenne. Például Észak-Koreában. 
Pofonegyszerű a használata. És olcsó is, kevesebbe kerül, mint egy havi bérlet. Egyetlen hátránya, hogy bizonyos létszámú embernek be kell fizetni az összeget ahhoz, hogy megtörténjen a váltás. Egy ember kevés hozzá. Közgazdászok bevonásával igyekeznek meghatározni az optimális minimum létszámot.
A hírekben is bemondták a használati utasítást és a gépekre is kiírták jól láthatóan: Rendszerváltó automata – használati utasítás:

1. Válassza ki a rendszert, amelyben élni szeretne a nyomógombok segítségével
2. Helyezze a bankjegyeket a nyílásba (a gép visszaad, ha nincs önnél pontos összeg), vagy a bankkártyáját a kártyaolvasó nyílásba!
3. A gép egy számlálón mutatja, hányadik befizető. Amennyiben eléri a kiírt minimum befizetőt, a rendszerváltás megtörténik.
4. Addig várjon!

Köszönjük, hogy hozzájárult a rendszerváltáshoz!

- Megyek hazafelé és elfog a rettegés. Sötét éjszaka van. Mögöttem jön valaki. Hallom súlyos lépteit. Gyorsítok és ő is gyorsít. Kiver a víz, fuldoklom. Ha félek, elszorul a torkom. Félek. Megyek és jön. Egyre közelebb ér hozzám. Elővesz egy huzalt és hátulról elvágja a torkom. Otthagy az utcán. Lassan az utolsó csepp vérem is elhagy. Elkezdődik a nyomozás. Passzióból öl. Nincs indíték.
- Ühüm.
- Vagy: hallom, ahogy a szomszédban elindul a mikró. (Panelban lakom, azt is hallom, ha tüsszent a szomszéd). Ennyi is elég. Tegnap éjjel veszekedtek a felettem lakók. Ma meg a mikró. És összekötöm.
- Ühüm.
- Idegőrlő. Nincs beleszólásom, se gondolkozási időm. Csak jön. És aztán már a könyvesboltok sikerlistáján látom viszont. Minden mondatfoszlány, minden apró mozdulat, minden gesztus, mimika beépül. Mint egy cápa, olyan.
- Ezt hogy érti?
- Kitárja a száját és a martaléka leszek.
- Vagy egy bálna.
- Miért bálna?
- Inkább kitárul egy új világ, aztán a feje tetején lévő szelepen visszafújja a megszokott környezetébe.
- Az orrnyílás, nem szelep.
- Mindegy.
- Sosem érek vissza a megszokott környezetembe. MINDIG mindenből történetet kreálok. Mindig máshová fúj a bálna, ha tetszik. Miért csinálta ezt?
- Mit?
- Most meg valamiféle Pinocchio-sztori kezdett el körvonalazódni...
- Lassan lejár az időnk. Nézze, ebből él: ír. Jól van ez így. Szerintem fogadja el, hogy élénk a fantáziája.
- De én akarom irányítani. Így olyan, mintha nem is én lennék az író. Hanem... hanem... csak egy bálnatakony lennék.
- 20 ezer forintot kérnék. Már itt van a következő paciensem.
- Rendben, jövő héten jövök.
- Igazán nincs rá szüksége, higgye el!
- Bálnatakony vagyok. Viszlát jövő héten.