Két héttel az esemény előtt foglaltam asztalt telefonon, öt személyre. A tanárnő és négyünk részére. A másodéves magyarosok részére. Jó, persze, értem én, a jogi vagy a műszaki egyetemmel jobbak a kilátások. Ez a szak szerelem, kérem! Mindnyájunknak. No, de a lényeg: két héttel az esemény előtt foglaltam asztalt. Március 18-án egy szép, verőfényes…, ja, nem. Szóval március 18-án egy esős, borús napon, amikor én balga otthon hagytam az esernyőmet, megérkeztünk a Hadik kávéházba Nádasdy Ádám és Závada Péter beszélgetésére. Tök pontosak voltunk, 11-re érkeztünk. Ekkor már tömve volt a kávézó. Mondtam a nevem az ajtónálló kiscsajnak, aki végigpásztázta a listáját, mintha valamiféle hollywoodi klubba várnánk a bebocsátást, majd jött a jeges zuhany: nem látja a nevem a listán, de a galérián még akad szerinte hely. Akad? A galérián? Miért nem vagyok a listán? Felmentünk a galériára és leültünk a második sorba öt székre, ahonnan, ha az előttünk ülő jó szögben tartotta a kezét, egy kis résen ráláttunk a lent beszélgetők poharára. A pincér a galérián mászkált és mindenkitől megkérdezte, mit iszik. Én kértem egy kapucsínót, és közben odafordultam az épp akkor helyet foglaló csoporttársamhoz, hogy elpanaszoljam: nincs asztalunk, hiába foglaltam, nem látnak a listán. Erre a pincér felkapta a fejét és azt mondta

- Nem a tiétek ott lent az az ötszemélyes asztal? Tegnap jó sokszor hívtunk.

Khm… valóban volt pár nem fogadott hívásom egy vonalas számról, de nem értem rá és elfelejtettem visszahívni. Hát, így kerültünk Nádasdyékkal pont szembe, tőlük pár méterre végül. Kint zuhogott, az asztalunkon meg gyertya égett. Amit elfújtunk ugyan, de azért kedves gesztus volt tőlük. A beszélgetés közben kávéztunk, teáztunk. Tényleg szalon-hangulat volt.

Hogy mit kell tudni Nádasdy Ádámról? Azt, hogy szupersztár nyelvész! És ha ez a két szó nehezen lenne összeegyeztethető a fejekben, ajánlom a Modern Talking sorozat bármelyik írását (vagy az online elérhető előadásait). Tinikoromban kivágtam a Modern Talkingokat a Magyar Narancsból és felragasztottam egy kartonra, azt meg a falamra. Szerettem a mondatait.

18-án a Hadikban a fordítás mikéntjéről beszélgetett Závada Péterrel és Ott Annával, a Hadik művészeti vezetőjével. Nádasdy Shakespeare-t fordít felkérésre és Dantét kedvtelésből. Most két Shakespeare-darab kapcsán beszélgettek a Hadik Irodalmi brunch-án, az Ahogy tetsziket és a Szentivánéji álmot fordította Nádasdy és „zúzta” szét Závada. Závada Péter nem fordít ugyanis, hanem - szintén felkérésre - átír fordításokat. Modernizál, slam poetrysít. A Katonában nagy sikerrel játsszák a Nádasdy-féle Shakespeare-fordításnak Závada által „szétvert” változatát.

Nádasdy sok mindent elmondott a fordításról, és nem akarom leírni, amit videón rögzítettek, úgyhogy itt csak annyit mondanék el, hogy totálisan ellenkezően fogja fel a fordítást, mint az én nagy kedvencem, Kosztolányi (és meg kell mondanom, Nádasdynak van igaza), illetve, hogy állati szórakoztató stílusban folyt a beszélgetés, így egy laikusnak, Shakespeare-kedvelőnek, irodalom-, színházkedvelőnek is nagyon nagy élményt nyújthat szerintem. Ott Anna minden lényeges kérdést feltett, amit pedig nem, azt a beszélgetés végén egy kezdő műfordító tette fel: hol az a határ, ahol meg kell állni, hogy ne vigyük nagyon bele a saját hangunkat, hanem azt írjuk, amit a szerző írt, mégis művészi maradjon? Nádasdy válasza: „Fiatal koromban elhatároztam, hogy palacsintát fogok sütni. És elővettem a szakácskönyvet és szépen megvolt minden, hogy mit kell csinálni… Majd így folytatódott: majd annyi tejet öntünk hozzá, hogy se túl sűrű, se túl híg ne legyen!”

Ui.: A Hadik egy tuti hely (iszonyú kedvesek, nincsenek elszállva az árak, jó a berendezés, hangulatos a hely és van jazz hétfő, meg irodalmi brunch, meg mindenféle menőség.

Sárga, piros, zöld színben pompázik a reggeli. Friss újhagymával és kápia paprikával bolondították meg a rántottát. Királyi lakoma. És illatos is. Amennyire meg tudja állapítani Ede. Mióta eltört az orra egy bagatell ügy következtében, híres kifinomult szaglása nem a régi már. Ede szereti a reggeliket. Már, amikor hozzájut. Legtöbbször az első falat előtt elszólítja egy telefon vagy Tarr úr hívatja azonnal az irodájába. Ede készséges, ha a szerkesztő úr látni óhajtja. Tulajdonképpen mindig készséges. Meg becsületes. És jószívű. Ezekkel a tulajdonságokkal nem sokra megy ebben a világban. Főleg, ha reggelizni akar.

A villa hegyére tűzi az első falatot, közelről szagolgatja. Mélyet szippant. A nyál összeszalad a szájában. Egy gyerekkori emlék rémlik fel: a nagymama a kertből gyűjti be a tojásokat és üti egy kézzel a forró serpenyőbe. Hat kis tükörtojás a hat unokának. Kint kakas kukorékol, a nagypapa meg kávét szürcsöl a zöldre mázolt lócán.
Az emlékkel megtelve tátja a száját, mikor megcsörren a telefon. Ede leteszi a tányérra a villát, hegyén a falattal.
- Mindjárt jövök - mondja a sosem lett csibének.
Mire visszaér, a reggelijét Marci lenyúlta. Megint. Nem tud rá haragudni Ede. Marci már nem gyerek, de azért még szemtelenül fiatal. Egyetemen lenne a helye. 
Edét Tarr úr hívta. Megvan a mai helyszín. Ede összecipzározza mellényét, fejére húzza fekete sapkáját, mert ma sem lesz melegebb - gondolja. Felmarkolja a Fedél Nélküli újságokat és elindul a Kálvinra. Csípős hideg van, az utcán még csak ő árulja a híreket. Sebes kezét dörzsölgetve arra gondol, rotyog-e már az ebéd a szállón.

Először nyelvészeti proszemináriumon hangzott el, hogy mi a különbség az ami és az amely között, tudniillik, hogy mikor kell amit használni és mikor amelyt. Másodszor szociolingvisztika zh-ra tanulva olvastam ami-amely csodálatos történetéről. Most elmagyarázom:

Nevem Ami.
Már a 16. században elkezdtem felbecsülhetetlen munkám! Az ám! Mert amit én tudok nyújtani, senki más. Jó, nem olyan egyszerű teret nyerni, Amellyel kapcsolatban van mit mondanom:
Bár leegyszerűsítem, gördülékenyebbé teszem az életet, cuki vagyok és minden mellettem szól - komolyan, nincs az az ember, aki azt mondaná: itt van a könyv, amelyet keresel. Mindenki 'itt van a könyv, amit keresel'-t mond. Tádám, győzedelmeskedtem! - még nem tudtam kiszorítani Amelyet teljesen. De rajta vagyok. Persze néhány csőlátású nyelvész ragaszkodik a hülye szabályhoz: az amely főnévvel megnevezett tárgyra vagy elvont dologra vonatkozik. Csakhogy, kisanyám (vagy -apám), a beszélő alakítja a nyelvet! Az -ikes igék E/1. személynél is eléggé elterjedt már a [k]-s verzió! Tarts lépést! A térnyerésem megállíthatatlan! Mindent túléltem: a nyelvújítást, majd a 20. századot! A jövő, amelyet építek... Picsába!

Jégkirálynő. Az vagyok. De nem úúúgy! Ennek a megnevezésnek most semmi köze a rideg, elérhetetlen, kemény szívű nőhöz. Vagy inkább nőtípushoz.

Évekkel ezelőtt vettem a bátorságot és görkorit húztam. Ami azért nagy szó, mert sima cipőben is elvesztettem az egyensúlyom olykor, nemhogy egy sínen gurulóban! „Egy életem, egy halálom.”- gondoltam. Khm. Általában így gondolkodom a dolgokról, és aztán mindig oda lyukadunk ki a végén, hogy Norbert barátom fogja a fejét, hogy nem hiszi el, hogy mennyi ostobaságot tudok csinálni, és kész csoda, hogy életben vagyok még. Amikor úgy döntöttem, siklóernyőzni fogok, csóválta a fejét: Vanda, egy sima margitszigeti séta során átdöföd a kezed egy kerítés tüskéjével! Most komolyan repülni akarsz? Normális vagy?

De a görkorizásnál még szó sem volt repülésről. Talán felfoghatatlan és bagatellnek tűnik, de iszonyúan hiányzott, hogy újra tudjak korizni. Régen úgy suhantam, hogy csak na! Ám rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy. Azt hiszem, benne volt az is, hogy féltem, hogy esni fogok. Nem mintha az lenne a világ vége, hogy elesem, de mégis úgy éltem meg. Annyira vigyázni akartam magamra, hogy leginkább el sem indultam, csak totyogva igyekeztem elhitetni magammal, hogy menni fog. Nem voltam túl meggyőző. Másrészt olybá tűnt, az agyam parancsol valamit a lábaimnak, azok mégse csinálják azt, amit kéne.

Úgyhogy rövid úton abbahagytam a görkorizást. A snowboardot már meg se merem próbálni.  2016 utolsó hétvégéjén jégkorizni hívtak. Hát…ööö…izé… - a görkorizásra gondoltam, míg a választ kezdtem fogalmazni. De iszonyúan akartam korizni! Állítólag a jégkori könnyebb, mint a görkori. Ezt egy sm beteg mondta, mert rákérdeztem. Vagyis totál normális vagyok! Egyáltalán nem vagyok felelőtlen! Rákérdeztem, azt mondták menni fog, hittem nekik, és…

Jó, hát, nehezen indult, mert mikor december 30-án megálltam a lépcső tetején, ahol „csak” le kellett volna mennem a jéghez, pánikolni kezdtem. Túl jeges! Nekem ez nem fog menni! Leülök, iszom egy forró teát, ti menjetek csak, majd én itt elleszek – mondtam. De ez elképzelhetetlennek bizonyult: segítettek jégre lépni, két oldalról fogták a két kezem és úgy totyogtak velem egy kört a jégen. Anyám! Ez tök jó! Kicsivel később már egyedül is mentem egy-egy kört. Elképesztően jó érzés volt! Tudok korizni! Jó, nem olyan ügyesen, mint régen, de ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Eszméletlenül hálás vagyok Villámnak és a barátainak, akik az elején végig fogták a kezem és totyogtak velem.

A siker örömére következő héten újra mentünk. Alig vártam! Juhú! Egy újabb dolog, ami örömöt okoz, amiben lehet fejlődni! Ez a legjobb benne: a fejlődés. Mindig egy kicsivel többet tud az ember, van sikerélmény, így boldogság is. És ez az érzés mindent visz!

Mindig azt mondják, "aki nem esett még lóról, az nem is lovagolt", meg „kétféle siklóernyős van: aki landolt már fán, és aki még nem.” Szóval, itt, a korizásnál is az eséstől féltem. Ez akkora hülyeség: félni valamitől, ami még be sem következett, és ezzel előidézni valahogy. Ha be kell következnie, úgyis be fog következni, és ráadásul váratlanul fog történni. Nem lehet mindenre felkészülni, néha csak úgy ott van az ember a közepében és akkor már csak meg kell oldani a legjobb tudásunk szerint. De hát ez a lényeg, ez az élet! Nem lehet felkészülni száz százalékos bizonyossággal a dolgokra, azok jönnek, történnek - az élet történik -, és ez baromi jó! Milyen lenne statikusan, változatlanul, történés-mentesen? Könnyen kideríthető, ha csak otthon ül valaki, és nem hagyja, hogy megtörténjen vele...az élet.

Szóval tudtam: egyszer el kell majd esnem, de a két hét alatt egyszer sem estem… Na, a nap végére ez is megvolt. Ráadásul dupláztam, és a másodiknál azt hiszem, eltörtem a farkcsontomat, mert iszonyúan fáj, nem tudok hanyatt feküdni, vagy hátradőlve ülni. De hát ez van, ha hagyom, hogy történjen, ha elkezdek csinálni valamit... Veszélyesen élek. :) 

Hát, szóval így vagyok én "jégkirálynő".

Érezni érzem, amit „mondani” szeretnék, leírni meg megpróbálom… Aztán vagy sikerül átadnom a lényeget, vagy nem...

Most olvasom A nyelv és a nyelvek című könyvet nyelvészeti proszemináriumra (tiszta véletlen, hogy idén más oktatja, mint tavaly – vagyis inkább az a szerencsés véletlen, hogy tavaly, bár bejártam erre az órára, szorgalmi időszak végén derült ki, hogy a Neptunban fel se vettem – csitt, tudom, szörnyű vagyok! És azt még nem is mondtam, hogy mindent elhagyok…). Na, szóval most olvasom ezt a csodálatos könyvet! De tényleg: állati jó a stílusa és úgy belefeledkezem, mint gyerekkoromban egy mesekönyvbe például. Néha elgondolkozom azon, ciki-e szeretni a nyelvészetet. De biztos, hogy nem az! Meg persze a 100 százalékos megértés még várat magára… Vicces, a proszem órán a tanár mondta az elsősöknek (akik közé keveredtem), hogy a Vanda nagyon értelmes lány. Na, ezt biztos nem abból szűrte le, hogy kétszer mentem pótvizsgázni fonetikából előző évben… De a lényeg, hogy ez a könyv a nyelvről (emberi, állati), a nyelvi rendszerről, a kommunikációs formákról szól. Tisztára mint egy krimi, nem? Jó, nem.

Este munka és egy bögre kávé után ültem az ágyamon és olvastam. Eljutottam a szavaktól a mondatokig, a beszédtől az írásig, és azon gondolkoztam, mi az a kis valami, az a szerkezet, ami megvan a csecsemőkben, ami miatt el tudják sajátítani az anyanyelvüket. Meg, hogy mennyire állati klassz dolog, hogy mindazt, amit tapasztalunk, érzünk, meg tudjuk fogalmazni, tudunk múltról és jövőről beszélni (ellentétben az állatokkal), hogy kreatívan szerkeszthetjük a mondatainkat és mindezt le is tudjuk írni. Ott ültem és rajongtam.

Nem tudom, mi leszek, de amikor jelentkeztem a magyar szakra, akkoriban találkoztam Kevinnel, a holland haverommal, akit a Language Exchange keretein belül (ez egy tök jó facebook csoport) magyarra „tanítottam”, ő meg angolra engem. Tulajdonképpen beszélgettünk egy órát magyarul és egy órát angolul, és kijavítottuk a másik hibáit. Ekkoriban azt mondtam, a magyart mint idegen nyelvet szeretném oktatni. Aztán jött a fonetika… Meg a hangtan… Meg a nyelvészeti izémizé, és arra jutottam, ez a nyelvészet dolog nem nekem való. Ez túl egzakt, én ezt soha nem fogom tudni megtanulni. Hiába érdekel, ez too much. 

Jól van, akkor majd biblioterápiára megyek mesterszakon, döntöttem. De tegnap ültem az ágyamon, olvastam a „mesémet” és… úgy egy óra körül belealudtam. Azt álmodtam, hogy magyar nyelvet oktatok külföldieknek. Normális vagyok? Szerelemről, vagy legalábbis egy üldözéses jelenetről kéne álmodnom! És hogy tetézzem, mindez olyan földöntúli boldogsággal árasztott el, hogy reggel utána is néztem, hol van mesterképzésben magyar mint idegen nyelv szak.

És ezen a ponton, a 2-es metró Astoria megállójánál eljutottam egy másik gondolatig: az amerikaiakban olyan erősen él az „Amerika király, az amerikaiak a legjobbak és Amerika az álmok"… bla-bla, mindenki tudja, mert ez ömlik ránk az összes amerikai filmből.

Jobban kéne nyomatni, hogy a magyarok királyok, asszem. Bár lehet, hogy valaki Mátyás királynak képzelné magát és felköltözne a várba...

Nekünk, magyaroknak semmi sem jó, és dagonyázunk ebben az érzésben: külföld jobb, itthon minden rossz: rossz a politika, alacsonyak a bérek, rossz az oktatás, az egészségügy stb. A magyarok depisek, a múltban élnek, rossz a tömegközlekedés, rosszak az utak, drága a matrica. Szerintem mindenki tudja, miről beszélek. És nem azt mondom, hogy ezeknek a kijelentéseknek nincs igazságtartalmuk. Igen, sokkal többet kellene fordítani az oktatásra, az egészségügyre, és normális politizálás sem ártana (de van olyan?), és lehetne több a bér, meg kevesebb az adó és az ÁFA…De a legalapvetőbb, hétköznapi dolgokban is a negatívat látjuk: kevés vagy rossz  a kávé, vagy a kaja, vagy a magyar filmek nem jók. Semmi se jó.

Fotó: Jenes Győző

Pedig minden jó! Kicsit el vagyunk kényeztetve, azt hiszem, mert már nem tudunk örülni a legminimálisabb dolognak sem. De pszt, se az nem segít rajtunk, hogy folyamatosan szidjuk a rendszert és mindent rákenünk (max. felhergeljük magunkat), se az nem segít rajtunk, ha az oktatás vagy az egészségügy miatt bánkódunk. Pedig tudom, miről beszélek, mindkettőnek a „páciense” vagyok. A tettek mások persze.

Szóval csak azt szeretném, ha tudnánk, hogy a magyarok jók! Ugyanolyan jók vagyunk, mint bárki más! Szerintem menő a tömegközlekedésünk (őszintén szólva, Olaszországban kétóránként jön egy busz, Párizsban a metró mozgólépcsője fölött köpködnek a suhancok az emberekre, Genfben meg este tíz után nem jár semmi), klassz, hogy az anyák több évig otthon maradhatnak a babájukkal és kapják a GYES-t, klassz, hogy bár sok orvos elment, állati jó orvosaink vannak. Tudom, több sebből vérzik a társadalmunk, és ömlik ránk a negatív hírzápor (se a jobb, se a bal oldal nem kivétel), de ennek ellenére: láttátok már micsoda szépséges hídjaink vannak? Láttátok Magyarország helyes kis vidéki falvait, szép városait? Elismerem, olyan is van, ahol azonnal elvennék a fényképezőgéped, ha elővennéd. De ilyen helyek mindenhol vannak. Láttátok, hogy pezseg a belváros? Tudom, hajléktalanokkal teli… Minden nagyvárosban sok a hajléktalan világszerte. Láttátok, hogy a fiatalok átadják a helyüket az idős néninek (ha nem, figyeljetek jobban!)? És halljátok azt a gyönyörűséges nyelvet, amivel a legtökéletesebben ki tudjátok magatokat fejezni, a magyart? Jó, hát  Gozsduban szombat éjjel biztos nem halljátok…

A lényeg szerintem az, hogy meg kell próbálni jól érezni magunkat. Mosolyogni, mert a mosoly visszaható „ige”, segíteni, akinek kell, örülni, aminek lehet, szeretni, amik vagyunk!

- Szevasz! Prágából hívlak. Ez a város csodálatos! Imádom. Ezt meg akartam veled osztani.

Közel fél éve nem beszéltünk, meglepett a hívása. Nagyon összevesztünk, "örihari", soha többet, csapkodós, kiabálós veszekedés volt. Elvesztettem egy barátot, a legjobb barátomat, de nem bántam. Most meg bejelentkezik Prágából.

Hiányzott. És el sem tudta képzelni, milyen jókor hívott, mennyire ráérzett, hogy most szükségem van a legjobb barátomra. Arról még nem tudok részletesen írni, hogy miért, de a lényeg, hogy eléggé magam alatt voltam. 

A legjobb barátok különös ismérve, hogy fél év, egy év, tíz év után is ugyanott és ugyanúgy tudják folytatni a beszélgetést, mint azelőtt.

Megmutattam neki az új kedvenc cukrászdámat (Édesmindegy –  ó, anyám, a fekete mambájuk!), majd beültünk a Művészbe megnézni az Ernelláék Farkaséknál című filmet.

Régen, a boldog békeidőkben, mikor még semennyit sem kiabáltunk egymással, és tulajdonképpen meg sem kellett szólalnunk, mert tudtuk, hogy a másik tudja,mit fog mondani a megszólaló, sokat jártunk moziba. Imádunk moziba járni, Woody Allen-napot tartani, francia művészfilmeket nézni otthon a kanapéról, cukrászdázni, csatangolni az Andrássyn…

Nem beszéltünk a múltról, ugyanott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk a kiabálós szakasz előtt, ugyanúgy megmondtuk előre, mit fog mondani a másik a következő mondatában.

Én szomorú, elkeseredett voltam, és ő ugyanúgy elhessegette a felhőt a fejem fölül, mint mindig: megnevettetett. Megnyugtatott és előremutató tanácsokat adott, de nem próbált bölcselkedni. Vagy legalábbis nem komolyan.

Az Ernelláék Farkaséknál egy nagyon klassz magyar film! Lassú, szép képekkel, az egész egy átlagos (vagyis két átlagos) család egyetlen egy napjáról szól. A tér Csehovian szűk: egy lakásban játszódik. A párbeszédek, a szituációk, a problémák, a konfliktusok olyanok, hogy mindenki érti fél mondatból is őket. Legalábbis a magyarok biztosan. Anno imádtuk a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant is, de azt másképp éreztük magunkénak.

Az Ernelláék Farkaséknál vége is olyan, hogy nincs. Nincs lezárás.Egy momentumot ragadtak ki az életből. Egyetlen egy nap, ami nem izgalmas, nem akció dús, nem drámai, nem brutális, csak egy átlagos hétköznap.

A film végén odahajoltam Norberthez: nálam is ez van. Csak egy momentum az életemből. Lezáratlan, a folytatás rajtam múlik.

„It’s a new day, it’s a new life”

Ezt hallgatta egyik éjjel lefekvés előtt. Félálomban voltam már, de mosolyogtam. Magamban, csendben, észrevétlenül. Megsimogatta a fejem, anélkül, hogy odanézett volna és én békésen elaludtam.

Libabőröztem ettől a számtól. Nem Michael Bublé miatt (bár azért az ő hangja is megér egy kis libabőrt), hanem a jelentésétől, jelentőségétől.

Két hónapja ismerkedtünk meg. De hogy! Kosztolányival buliztunk a Rióban a Margitszigeten és tűzijátékot néztünk másnap a Duna-partról egy esküvőn. Elképesztő volt az a hétvége! Álomszerű, és mindkettőnk szeme úgy csillogott, ahogy csak akkor csillog, ha szerelmes az ember.

Aztán jött egy embert próbáló időszak: amikor arról kellett döntenie, mellettem marad-e az sm ellenére – és ezután erről a két betűről el is feledkezhetünk, mert ez nem az a blog...

Megértettem az összes kételyét, sokat bőgtünk külön, de mikor találkoztunk, sosem volt kérdés, az mindent elsöpört.

Úgyhogy a „new day, new life” tényleg egy új kezdet. És persze minden kezdet nehéz. De hát elkezdeni valamit mindig nehezebb, mint nem csinálni semmit! Nehezebb tényleg, mélyen megismerni a másikat, mint fellángolni és felelősség nélkül szeretni.

Kevin, a holland haverom mindig azt mondja, nem érti, hogy tudtam olyan gyorsan szerelmes lenni, neki hónapokra van szüksége. Ha egyáltalán…  Pedig elég öt óra! Tényleg. De az a perszelő, nagyon intenzív érzelmek öt órája. Aztán jön a nyugodt, sokkal mélyebb, sokkal intimebb időszak.

Milyen érdekes innen visszanézni két hónappal ezelőttre. Annyi minden közbejöhetett volna, olyan könnyű lett volna másfelé kanyarodni az életünkben, de mégis: a Margit híd lábánál olvastam Nérót, a véres költőt, és vártam Seneca haláljelenetét, mikor megláttam azt az őszinte, tiszta tekintetet. Olyan könnyű lett volna elszúrni, mégis öt óra alatt egymásba szerettünk. Olyan könnyű lett volna elfutnia, mégse tette.

Imádom! Imádom a humorát, a gondolatait! Bármilyen túlzónak és giccsesnek hangzik ez a szó, akkor is csak ezt tudom ismételgetni: imádom.

Az orrát, a szemét, a fülét, mindenét! Ahogy megsimogat, puszit nyom az orromra, mikor naprendszernek nevezi az anyajegyeim sokaságát és kapcsológombnak a legnagyobb „bolygót”. Szeretem nézni, hozzá bújni. Szeretem a beszélgetéseinket, az őrültségünket, a spontaneitásunkat! Szeretem magunkat együtt.

It’s a new day, it’s a new life.