Érezni érzem, amit „mondani” szeretnék, leírni meg megpróbálom… Aztán vagy sikerül átadnom a lényeget, vagy nem...

Most olvasom A nyelv és a nyelvek című könyvet nyelvészeti proszemináriumra (tiszta véletlen, hogy idén más oktatja, mint tavaly – vagyis inkább az a szerencsés véletlen, hogy tavaly, bár bejártam erre az órára, szorgalmi időszak végén derült ki, hogy a Neptunban fel se vettem – csitt, tudom, szörnyű vagyok! És azt még nem is mondtam, hogy mindent elhagyok…). Na, szóval most olvasom ezt a csodálatos könyvet! De tényleg: állati jó a stílusa és úgy belefeledkezem, mint gyerekkoromban egy mesekönyvbe például. Néha elgondolkozom azon, ciki-e szeretni a nyelvészetet. De biztos, hogy nem az! Meg persze a 100 százalékos megértés még várat magára… Vicces, a proszem órán a tanár mondta az elsősöknek (akik közé keveredtem), hogy a Vanda nagyon értelmes lány. Na, ezt biztos nem abból szűrte le, hogy kétszer mentem pótvizsgázni fonetikából előző évben… De a lényeg, hogy ez a könyv a nyelvről (emberi, állati), a nyelvi rendszerről, a kommunikációs formákról szól. Tisztára mint egy krimi, nem? Jó, nem.

Este munka és egy bögre kávé után ültem az ágyamon és olvastam. Eljutottam a szavaktól a mondatokig, a beszédtől az írásig, és azon gondolkoztam, mi az a kis valami, az a szerkezet, ami megvan a csecsemőkben, ami miatt el tudják sajátítani az anyanyelvüket. Meg, hogy mennyire állati klassz dolog, hogy mindazt, amit tapasztalunk, érzünk, meg tudjuk fogalmazni, tudunk múltról és jövőről beszélni (ellentétben az állatokkal), hogy kreatívan szerkeszthetjük a mondatainkat és mindezt le is tudjuk írni. Ott ültem és rajongtam.

Nem tudom, mi leszek, de amikor jelentkeztem a magyar szakra, akkoriban találkoztam Kevinnel, a holland haverommal, akit a Language Exchange keretein belül (ez egy tök jó facebook csoport) magyarra „tanítottam”, ő meg angolra engem. Tulajdonképpen beszélgettünk egy órát magyarul és egy órát angolul, és kijavítottuk a másik hibáit. Ekkoriban azt mondtam, a magyart mint idegen nyelvet szeretném oktatni. Aztán jött a fonetika… Meg a hangtan… Meg a nyelvészeti izémizé, és arra jutottam, ez a nyelvészet dolog nem nekem való. Ez túl egzakt, én ezt soha nem fogom tudni megtanulni. Hiába érdekel, ez too much. 

Jól van, akkor majd biblioterápiára megyek mesterszakon, döntöttem. De tegnap ültem az ágyamon, olvastam a „mesémet” és… úgy egy óra körül belealudtam. Azt álmodtam, hogy magyar nyelvet oktatok külföldieknek. Normális vagyok? Szerelemről, vagy legalábbis egy üldözéses jelenetről kéne álmodnom! És hogy tetézzem, mindez olyan földöntúli boldogsággal árasztott el, hogy reggel utána is néztem, hol van mesterképzésben magyar mint idegen nyelv szak.

És ezen a ponton, a 2-es metró Astoria megállójánál eljutottam egy másik gondolatig: az amerikaiakban olyan erősen él az „Amerika király, az amerikaiak a legjobbak és Amerika az álmok"… bla-bla, mindenki tudja, mert ez ömlik ránk az összes amerikai filmből.

Jobban kéne nyomatni, hogy a magyarok királyok, asszem. Bár lehet, hogy valaki Mátyás királynak képzelné magát és felköltözne a várba...

Nekünk, magyaroknak semmi sem jó, és dagonyázunk ebben az érzésben: külföld jobb, itthon minden rossz: rossz a politika, alacsonyak a bérek, rossz az oktatás, az egészségügy stb. A magyarok depisek, a múltban élnek, rossz a tömegközlekedés, rosszak az utak, drága a matrica. Szerintem mindenki tudja, miről beszélek. És nem azt mondom, hogy ezeknek a kijelentéseknek nincs igazságtartalmuk. Igen, sokkal többet kellene fordítani az oktatásra, az egészségügyre, és normális politizálás sem ártana (de van olyan?), és lehetne több a bér, meg kevesebb az adó és az ÁFA…De a legalapvetőbb, hétköznapi dolgokban is a negatívat látjuk: kevés vagy rossz  a kávé, vagy a kaja, vagy a magyar filmek nem jók. Semmi se jó.

Fotó: Jenes Győző

Pedig minden jó! Kicsit el vagyunk kényeztetve, azt hiszem, mert már nem tudunk örülni a legminimálisabb dolognak sem. De pszt, se az nem segít rajtunk, hogy folyamatosan szidjuk a rendszert és mindent rákenünk (max. felhergeljük magunkat), se az nem segít rajtunk, ha az oktatás vagy az egészségügy miatt bánkódunk. Pedig tudom, miről beszélek, mindkettőnek a „páciense” vagyok. A tettek mások persze.

Szóval csak azt szeretném, ha tudnánk, hogy a magyarok jók! Ugyanolyan jók vagyunk, mint bárki más! Szerintem menő a tömegközlekedésünk (őszintén szólva, Olaszországban kétóránként jön egy busz, Párizsban a metró mozgólépcsője fölött köpködnek a suhancok az emberekre, Genfben meg este tíz után nem jár semmi), klassz, hogy az anyák több évig otthon maradhatnak a babájukkal és kapják a GYES-t, klassz, hogy bár sok orvos elment, állati jó orvosaink vannak. Tudom, több sebből vérzik a társadalmunk, és ömlik ránk a negatív hírzápor (se a jobb, se a bal oldal nem kivétel), de ennek ellenére: láttátok már micsoda szépséges hídjaink vannak? Láttátok Magyarország helyes kis vidéki falvait, szép városait? Elismerem, olyan is van, ahol azonnal elvennék a fényképezőgéped, ha elővennéd. De ilyen helyek mindenhol vannak. Láttátok, hogy pezseg a belváros? Tudom, hajléktalanokkal teli… Minden nagyvárosban sok a hajléktalan világszerte. Láttátok, hogy a fiatalok átadják a helyüket az idős néninek (ha nem, figyeljetek jobban!)? És halljátok azt a gyönyörűséges nyelvet, amivel a legtökéletesebben ki tudjátok magatokat fejezni, a magyart? Jó, hát  Gozsduban szombat éjjel biztos nem halljátok…

A lényeg szerintem az, hogy meg kell próbálni jól érezni magunkat. Mosolyogni, mert a mosoly visszaható „ige”, segíteni, akinek kell, örülni, aminek lehet, szeretni, amik vagyunk!