A Duna-partot felújítják a vizes vb miatt (Fina Budapest 2017 – vajon mikor jut eszébe egy tizenhat évesnek, hogy átírja az F betűt? - kérdezi Kékszemű).

Az a szakasz, ami kész van, elég pöpec. Klassz, félig ülős-félig fekvős padok sorakoznak a parton (egyszer ki fogok oda telepedni egy finom kávéval - és itt jegyezném meg: a Frei kávéja mindent visz-, egy klassz könyvvel, aminek semmi köze nem lesz a klasszikus német irodalomhoz, az tuti (nemsokára ebből vizsgázom)). Szóval szépen felújítottak egy szakaszt. Ott, a bicikliúton szoktam nagy lelkesen rollerezni és olykor, mint ma reggel is, sétafikálunk. Nem a bicikliúton.

A fejünk felett szétmosódott felhőcskék jelezik, hogy akár még hűvösebb is lehet ma, mint 33 fok. Az út szinte még kihalt, csak néhány ember lézeng rajtunk kívül. Van, aki fut, van, aki kocog, más meg épp csak gyorsabban sétál egy kicsit, mint rendesen. Egy középkorú férfi a Dunát nézve tornázik úszónadrágban egy uszoda kertjében, egy fiatal, szeplős hátú, félmeztelen, lebarnult pasi a rakpart tetején ül egy világosbarna pokrócon, és egy régi rádióból szól valami nyolcvanas évekbeli zene. Egy nő pedig a pitbullját sétáltatja, akit Monának hív és a véreb nyakát rózsaszín nyakörv díszíti, miközben a nő kihangosítja az iPhone-ját és úgy folytatat magánbeszélgetést. „A stílus a nem mindegy” - halljuk, mikor elhaladunk mellette. A stilisztikatanárom jut eszembe: félév elején megállapodtunk közösen, a nebulók és a tanár, hogy a háború témakör mentén stilisztikailag elemzünk egy művet. A háború lehet átvitt értelmű és tényleges is. Én mondjuk a részegségre szavaztam volna (a Hajnali részegség lebegett lelki szemeim előtt.), mint téma, és a részegséget is lehetett volna átvitt értelemben is felfogni: mámoros szerelem stb. Nem titkolom, Kosztolányiból akartam írni. Ha nem a részegség, akkor a játék legyen a téma! próbálkoztam. De nem, a háború lett, és némi sértettséggel úgy döntöttem, a Nero, a véres költőt elemzem stilisztikailag az ellentétes irodalmi felfogások alapján. (A Nero eléggé a szívemhez nőtt, bár közel sem a legjobb regénye Kosztolányinak, de épp újraolvastam, mikor először találkoztunk Kékszeművel – tudom, nyálas). De amint kimondtam, miből írok, a másik énem, a józan nekem szegezte a kérdést: hogy mi van? Miből írsz? Végül, mivel mindent az utolsó pillanatra halasztok, mert „ej, ráérünk arra még!”, 2 oldalban összecsaptam a dolgozatom. A tanárnő meg visszaírt, hogy ez kevés és jobban térjek ki a stilisztikai jegyekre (mint:metonímiák, antonímiák, szinesztéziák, kihagyások, utalások, ismétlések, metaforák, megszemélyesítések, hasonlatok stb.) Francba - gondoltam -, és megint a végsőkig halogattam, hogy rendesen megírjam: 23:50-kor küldtem el az e-mailt. Éjfél volt a határidő). A cím elemzésével kezdtem, persze, aztán oldalról oldalra haladtam, és elég jó érzés volt, hogy egyre több stilisztikai jegyet fedezek föl. Közben arra gondoltam, mennyire tökéletesen megkomponált regény a Nero, és mennyire tudatosan alkotott Kosztolányi. Végül a sokszorosát írtam az elsőre beadott két oldalnak, és jelest kaptam.

Kosztolányi ezt írja a Mit tegyen az ember a háborúval szemben?-ben: „egymillió ember nemcsak egymillió egyed összessége, nemcsak egymillió agyvelő és egymillió szív, hanem külön egyéniség, amelynek cselekedetében valami nem is emberit kell látnunk – ember fölöttit, vagy ember alattit, mindegy -, de valami megfoghatatlant.”

Két férfi füstszűrő nélküli cigit szív, miközben valami úttorlaszt raknak ki, egy motoros dzsekis meg egy másik pasi pedig minőségellenőrzi a kihelyezett kültéri padokat (az olyanokat, amin egyszer majd finom kávét iszom és egy jó könyvet olvasok). A Népfürdő utcánál már/még nincs meg a járda, és csak mosolyogni tudok, hogy másfél hónap múlva vb-t rendezünk. Nem azért, hogy mégis hogy akarunk így vb-t rendezni, hanem szórakoztat ez a „ej, ráérünk arra még!”, miközben tudom, hogy így vagy úgy, de kész lesz időre. És ha nem, az sem baj, akkor is itt lesz a futó, a sétáló, a nyolcvanas évekbeli zenét hallgató, szeplős hátú pasi, a kihangosítva beszélő, a pitbulljára rózsaszín nyakörvet adó nő, a fürdőgatyában tornázó középkorú férfi, és ez az egész olyan fura, burleszk-szerű hangulatot teremt, hogy aki ettől nem hatódik meg vagy mosolyog, annak nincs szíve!. Tudom, ez háborúra vonatkozik, mégis ez jutott eszembe a hétköznapokra vetítve is: „valami nem is emberit kell látnunk – ember fölöttit, vagy ember alattit, mindegy -, de valami megfoghatatlant.”

Mondjuk a Margitszigetet rendbe hozhatnák már, azt kegyetlenül feltúrták!