Jégkirálynő. Az vagyok. De nem úúúgy! Ennek a megnevezésnek most semmi köze a rideg, elérhetetlen, kemény szívű nőhöz. Vagy inkább nőtípushoz.

Évekkel ezelőtt vettem a bátorságot és görkorit húztam. Ami azért nagy szó, mert sima cipőben is elvesztettem az egyensúlyom olykor, nemhogy egy sínen gurulóban! „Egy életem, egy halálom.”- gondoltam. Khm. Általában így gondolkodom a dolgokról, és aztán mindig oda lyukadunk ki a végén, hogy Norbert barátom fogja a fejét, hogy nem hiszi el, hogy mennyi ostobaságot tudok csinálni, és kész csoda, hogy életben vagyok még. Amikor úgy döntöttem, siklóernyőzni fogok, csóválta a fejét: Vanda, egy sima margitszigeti séta során átdöföd a kezed egy kerítés tüskéjével! Most komolyan repülni akarsz? Normális vagy?

De a görkorizásnál még szó sem volt repülésről. Talán felfoghatatlan és bagatellnek tűnik, de iszonyúan hiányzott, hogy újra tudjak korizni. Régen úgy suhantam, hogy csak na! Ám rá kellett jönnöm, hogy ez nem megy. Azt hiszem, benne volt az is, hogy féltem, hogy esni fogok. Nem mintha az lenne a világ vége, hogy elesem, de mégis úgy éltem meg. Annyira vigyázni akartam magamra, hogy leginkább el sem indultam, csak totyogva igyekeztem elhitetni magammal, hogy menni fog. Nem voltam túl meggyőző. Másrészt olybá tűnt, az agyam parancsol valamit a lábaimnak, azok mégse csinálják azt, amit kéne.

Úgyhogy rövid úton abbahagytam a görkorizást. A snowboardot már meg se merem próbálni.  2016 utolsó hétvégéjén jégkorizni hívtak. Hát…ööö…izé… - a görkorizásra gondoltam, míg a választ kezdtem fogalmazni. De iszonyúan akartam korizni! Állítólag a jégkori könnyebb, mint a görkori. Ezt egy sm beteg mondta, mert rákérdeztem. Vagyis totál normális vagyok! Egyáltalán nem vagyok felelőtlen! Rákérdeztem, azt mondták menni fog, hittem nekik, és…

Jó, hát, nehezen indult, mert mikor december 30-án megálltam a lépcső tetején, ahol „csak” le kellett volna mennem a jéghez, pánikolni kezdtem. Túl jeges! Nekem ez nem fog menni! Leülök, iszom egy forró teát, ti menjetek csak, majd én itt elleszek – mondtam. De ez elképzelhetetlennek bizonyult: segítettek jégre lépni, két oldalról fogták a két kezem és úgy totyogtak velem egy kört a jégen. Anyám! Ez tök jó! Kicsivel később már egyedül is mentem egy-egy kört. Elképesztően jó érzés volt! Tudok korizni! Jó, nem olyan ügyesen, mint régen, de ilyen apróságokon nem akadunk fenn. Eszméletlenül hálás vagyok Villámnak és a barátainak, akik az elején végig fogták a kezem és totyogtak velem.

A siker örömére következő héten újra mentünk. Alig vártam! Juhú! Egy újabb dolog, ami örömöt okoz, amiben lehet fejlődni! Ez a legjobb benne: a fejlődés. Mindig egy kicsivel többet tud az ember, van sikerélmény, így boldogság is. És ez az érzés mindent visz!

Mindig azt mondják, "aki nem esett még lóról, az nem is lovagolt", meg „kétféle siklóernyős van: aki landolt már fán, és aki még nem.” Szóval, itt, a korizásnál is az eséstől féltem. Ez akkora hülyeség: félni valamitől, ami még be sem következett, és ezzel előidézni valahogy. Ha be kell következnie, úgyis be fog következni, és ráadásul váratlanul fog történni. Nem lehet mindenre felkészülni, néha csak úgy ott van az ember a közepében és akkor már csak meg kell oldani a legjobb tudásunk szerint. De hát ez a lényeg, ez az élet! Nem lehet felkészülni száz százalékos bizonyossággal a dolgokra, azok jönnek, történnek - az élet történik -, és ez baromi jó! Milyen lenne statikusan, változatlanul, történés-mentesen? Könnyen kideríthető, ha csak otthon ül valaki, és nem hagyja, hogy megtörténjen vele...az élet.

Szóval tudtam: egyszer el kell majd esnem, de a két hét alatt egyszer sem estem… Na, a nap végére ez is megvolt. Ráadásul dupláztam, és a másodiknál azt hiszem, eltörtem a farkcsontomat, mert iszonyúan fáj, nem tudok hanyatt feküdni, vagy hátradőlve ülni. De hát ez van, ha hagyom, hogy történjen, ha elkezdek csinálni valamit... Veszélyesen élek. :) 

Hát, szóval így vagyok én "jégkirálynő".